Életünk, 1983 (21. évfolyam, 1-12. szám)

1983 / 8. szám - Thiery Árpád: A hinták hidegzöld vasváza (regényrészlet)

Mellette két italos férfi kapaszkodott egymásba.

— Higgye el, hogy nem is paraszt az, aki könnyelműen bánik a földjével — bizonygatta az egyik.

Hangját elnyelte a lárma.

Frank szemügyre vette őket. Az egyik vattakabátban volt, a fején vasutas tányérsapka. A másik fél fejjel magasabb. A prémgalléros kabátban jólöltözöttnek tűnt. Arca lapos, fehér és bánatos.

— A paraszt az nem úgy van, mint a munkás — mondta a fehér arcú.

— Munkás vagy paraszt, politikailag egyre megy.

A fehér arcú nem hagyta magát.

— A munkás, amikor a kezébe vette a gyárat, elsején azért csak odatartotta a markát a fizetésért. De itt nem úgy lesz.

A vasutas méregbe jött.

— Mit okvetetlenkedik? Értse már meg a fejlődés szavát!

Frank megborzongott. — Ezt aztán jól megtanították agitálni — gondolta. Igyekezett mindent fejben megjegyezni, hogy otthon szó szerint leírhassa a füzetébe.

— Ne mondjon nekem ilyeneket! — tolta félre a poharát a fehér arcú.

— Mert nincs magának fantáziája! Fel tudja fogni, hogy mi lesz itt tíz év múlva?

— Megmondták magának a szemináriumon.

— Az biztos. Magát is fel kell világosítani.

— Fel vagyok én már világosulva.

— Másutt rég megcsinálták.

— Ha ott úgy látták jónak.

— Csak maguk szarakodnak itt.

— Tudom én, hogy nincs fellebbezés.

— Á, nem erőszak ez — jutott a vasutas eszébe a szemináriumi anyag.

— Csak muszáj, mi?

A fehér arcú pénzt lökött a bádogra. Olyan mozdulattal, mint aki ért hozzá: hogyan kell ilyenkor zsebbe nyúlni és fizetni.

— Holnap megint elmegyek magához — ígérte a vasutas.

— Hiába.

Frank lehajtott még egy pohár pálinkát, aztán elindult a pártházba.

Agitátorok gyűrűjében találta Kálót, aki feszült volt s elszánt. A forradalmi időket ábrázoló keskeny, érdes filmarc. Pattanásos, mint egy kamaszé. Ahogy keze a telefonkészüléken, sugárzott róla a legényes tettrekészség.

Frank az ajtó mellé húzódott.

— Nem sok tartott vissza attól, hogy elmarkoljam a kabátját! — mérgelődött egy piros arcú vasutas.

— Nyugalom, elvtársak, nyugalom! — csitította Káló. — Ne felejtsük el, hogy az idő nekünk dolgozik. Kutuzov is azzal nyert Napóleon ellen.

— De amikor a pofámba vágja, hogy ő csak akkor írja alá a belépési nyilatkozatot, ha a lányát fölveszik az óvodába dajkának! A fiát meg helyezzük el a bőrgyárban! A tanács meg adjon ösztöndíjat a gimnazista lányának, ö addig semmiféle papírt alá nem ír.

Káló a listát böngészte.

— És Gyurika bácsi? — pillantott fel. — A Karalyos?

— Megint az orrunknál fogva vezetett a vén róka — jelentette a helyi állomásfőnök.

— Mert hagyják!

— Hagyja a fene, de az maga a szellem! Vagy mi az ördög. Akármikor megyünk, soha sincs otthon, csak a felesége. Az meg a kezét tördeli, hogy így nem tudja, hogy hova ment az ura, meg úgy nem tudja. Jöjjünk vissza holnap. Pedig biztos, hogy a házban van a vén burzsuj, csak nem tudjuk, hogy hova bújt. A házkutatáshoz sajnos, nincs jogunk.

— Egyelőre! — emelte föl Káló figyelmeztetően az ujját.

678