Életünk, 1983 (21. évfolyam, 1-12. szám)

1983 / 1. szám - Halmágyi Miklós: Szindbád, a hajós és K., a földmérő (tanulmány)

bul igyekszik eljutni a kastélyba, annál jobban távolodik tőle. Szindbád és K. is abban a hitben cselekszik, hogyha vágya teljesül, az a megnyugvást, és a szétesett világ rendeződését hozza magával. De a szétesett világ nem úgy fog rendeződni, ahogy ők képzelik, erre döbbenti rá mindkettőjüket a csalódás. Krúdy is, Kafka is kezdetben bíznak hőseikben, hisznek a megoldás lehetőségében, amikor azonban Szindbád és K. fölé a kudarc szorító bizonyossága feszül, elfordulnak tőlük. A hajós és a földmérő alakjába belopózik a szánalmasság, a kifosztottság érzése. Kinevetik, megalázzák őket, s még eddigi tetteik helyességének tudatát nem érzékelhetik elégtételként. Hisz Szindbádot ugyan 107 nő szerette viszont, de az álmodozó lovag sosem volt boldog. Nem értette meg, hogy útja járhatatlan, nem ismerte fel a törvényt, akárcsak K.

Krúdy költött világa túltesz még azon is, amelyet Jókai szuggerált a magyar közvéleménybe, s a lehető világok legjobbikának tartott. S hogy miért volt szükség ezekre az átalakított világokra, arra Lukácsnál találhatjuk meg a választ:

„Mi marad még? Mi biztos ebben az életben? Hol van egy pont, és legyen bármilyen kopár és sivár és minden szépségtől és gazdagságtól messze elkerült, ahol biztosan megvethetné a lábát az ember? Hol van valami, ami nem pereg ki, mint homok ujjai közül, ha ki akarja emelni az élet formátlan tömegéből és fogni akarja, ha csak pillanatokra is? Hol válik el egymástól álom és valóság, én és világ, mély tartalom és múló impresszió?”.

Ez a bizonytalanság-érzés jelenik meg művészi szinten a Monarchia alkotóinak zöménél. Krúdy művészetében egy jellegzetesen átmeneti korszak, a századforduló szemléleti és ízlésbeli ideáljai valósultak meg. Reménytelenül átmeneti kor volt ez, még ha a kortárs ezt nem is érzékelte. Sőt! „Ti születtetek és éltetek egy álmos, kimerült, szenvedélyeit kiélt korszakban, amikor minden ember bölcs, megalkuvó, ínyes, lelkiismeretlen és kényelmes volt. Nem ismertétek a fájdalmakat és nyugtalanságokat többé, miután Ferenc Józsefet megkoronáztátok.” — mondja Krúdy a Hét bagolyban, egy Hatvaninak írt levelében pedig a következő áll: „Mindnyájan meghaltunk ... Ferenc Józseffel együtt. Furcsa, de így van, hogy ez a magyarul sem elég jól tudó öregember jelentette a magyar irodalom többé soha vissza nem térő fénykorát.” Nyilvánvaló, hogy mindkét megállapítás tévedést hordoz magában. Nincs okunk és jogunk azonban kételkedni Krúdy őszinteségében. Annál inkább sincs, mert hasonló véleményeket bőven ismerünk Ciszlajtániából is. Ez a Ferenc Józ.sef-i világ a külső szemlélőben kissé meseszerű benyomást kelthetett, de az is volt valójában. A fellazult, megmozdult valóság, felszínen még szilárdnak látszó változatlan régi formáival, már ott rejtette mélyében azokat az erőket, melyek egy évtized múlva kifordították önmagából. Az ennek következtében fellépő rossz közérzet kedvezett a spirituális, csodaváró légkör kialakulásának, mely magával hozta a szimbolikus műfajok megszaporodását. Ekkor van a műmesék reneszánsza is. Krúdy sem véletlenül választja hőse hevét az Ezeregyéjszaka világából. De Kafka regényében is van valami a mesék sötét oldalából, vagy inkább az antimeséből. Ha úgy tetszik, Kafka komor mesét ír a havas télbe burkolózó titokzatos kastélyról, s regénye mutat némi rokonságot az abszurd mesék világával.

Játsszunk el a gondolattal, mi történne ha egy napon Szindbád is megérkezne (miért is ne, elég sokat kóborolt!) K. falujába, s összetalálkozna a földmérővel. Szindbád nyilván azonnal hozzáfogna a kocsmárosné meghódításához, s nem értené K. igyekezetét. De valószínűleg K. sem értené meg Szindbádot, hogy mit akar. Avagy ^ talán mégis?

KASTÉLY ÉS PURGATÓRIUM

Nézzük meg részletesebben Kafka regényét, és Krúdy Szindbád-történeieinek sorozatát. Ügy tűnik, A kastéllyal könnyebb dolgunk van, terjedelme, jellege, műfaja miatt áttekinthetőbb, mint Krúdy lazán összefűzött művei. Kezdjük tehát Kafkával.

Kafka parabolát ír, ez az első pillanattól kezdve nyilvánvaló. A falu világa, a felette uralkodó kastéllyal, sajátosan zárt világot képez, amelyben minden hatalom a misztikus színezetű kastélyban összpontosul. Az ide érkező K. „jó harmincas, meglehetősen pocakos férfi”. Személyiségének azonossága azonban a regény végéig homályban marad, kérdéses, vajon földmérő-e 'egyáltalán K.? Alig tudunk meg valamit múltjáról, s amit megtudunk, abból sem lehet lényegi következtetéseket levonni. K.

68