Életünk, 1983 (21. évfolyam, 1-12. szám)

1983 / 1. szám - Halmágyi Miklós: Szindbád, a hajós és K., a földmérő (tanulmány)

út nincs.” A cél az elveszett világrend újbóli fellelése, vgy újraalkotása. A kudarc viszont mégsem az útban keresendő, hanem abban a valóságban, amelyből a két alkotó kiindul, illetve amelyből a tegnapra visszatekintve építené fel a holnapot.

K. és Szindbád kísérlete eleve reménytelen, mert tévedésük a megtalálónak hitt célban rejlik. A vállalkozás lehetetlensége és a vállalkozás igénye ugyanis közös eredetű. Az adott világrend kereteit véglegesen és teljesen sem Krúdy, sem Kafka nem kívánja felbontani, sőt a Monarchia felbomlása után is csak az egykori és visszahozhatatlanul elmúlt „rendben” képesek gondolkodni. Nem véletlen — Szabó Ede szerint —, hogy Krúdynak az 1920 utáni korszakról regényben és novellában nem volt mit mondania. De Kafkának sem. Mi már tudjuk, hogy a szétesés történelmileg szükségszerűen bekövetkező volt, és végérvényes. A kortársaktól azonban, legyenek mégoly zseniálisak is, nem várhatjuk el, hogy azonnal, s a maga kíméletlen törvényszerűségében lássák saját korukat, főleg ha ahhoz egész létezésükkel pozitív vagy negatív értelemben kötődnek.

Ezért is olyan időtlen és végnélküli K. pokoljárása, ezért olyan mozdulatlan a kastély hierarchikus világa, s ezért hajózik Szindbád egyre csak a múltban, s élhet külön világban akár még fagyöngyként vagy tetszhalottként is.

Szindbád és K. számára nem létezik az idő. Szerb Antal mutat rá arra, hogy Krúdy még a nagy romantikusoknál is kizárólagosabban múltbafordult lélek. Ez a múlt azonban nem reális, hanem csak az emlékek és ábrándok kora. A több száz éves Szindbád szimbóluma fejezi ki, hogy „minden ami történt, tegnap történt, közelmúlt és távoli múlt összemosódnak a tegnapban.”8 A jelen és a feltételesen megjelenő jövő pedig ugyancsak ide helyeződik át — fűzhetjük hozzá Szerb gondolat- menetéhez. Szindbád és Krúdy csak a végén jön rá, hogy az időtől való elmenekülés lehetősége csak illúzió. K. ezzel szemben nem ismeri fel helyzetét, képtelen kiszakadni saját ideje körforgásából, újra és újra visszatér a kezdethez, anélkül, hogy érdemileg előre tudna lépni.

A huszadik századi irodalom lényegi vonása, hogy felveszi a harcot az idővel. Problémává, sőt témává válik az idő. Szinte minden alkotó a maga módján megküzd az idő múlásával.

A magyar irodalomban a 19. század közepe óta kerül előtérbe ez a küzdelem. A különbség, hogy nálunk elsősorban az időből kimaradt, vagy az időtől elmaradt hősök alakjában jelenik meg mindez. Az első, bármennyire is meglepő Arany Toldija. Majdnem ugyanazokat a szavakat mondja neki Lajos király, mint a már idézett Lakics Szindbádnak. Arany kívülről, távolítva szemléli időből kiesett hősét, akárcsak Gyulai Radnóthy Eleket és Mikszáth a bolond grófot a Beszterce ostromában. Szindbád helyzete már gyökeresen más. Ö is kiesik az időből, csakhogy ő világával együtt esik ki, ellenkező esetben menthetetlenül nevetségessé válna. Így viszont megmenekül ettől. Ott van körülötte egy öntörvényű, a valóságtól eltérő folyású idővel rendelkező világ, melynek igazolása csakis önmagában van, törvényei csak a sajátjai s ezért megítélése nem történhetik kívülről. Szindbád és világa magában hordja ítéletét és nem a külvilágban.

K. a földmérő is önmagában hordja ítéletét. (Akárcsak Josef K. A per főhőse.) K. nem ismeri fel a törvényt, ellentétben a falu népével, amelyik viszont tudja, hogy K. nem is ismerheti, s ezért nem cselekedhet annak megfelelően, hisz a törvény maga a kastély. K. útja azonnal végetérne, de anélkül, hogy időből való kiszakított- sága is megszűnne, ha a törvénynek megfelelően volna képes élni. Csak miután már a hivatalnok Brügel felnyitja K. szemét (bár hogy K. végül is megértette e Brügelt, az nem derül ki) s ezáltal megadja a lehetőséget a törvény megértésére, s K. ezután sem úgy cselekszik, ahogy azt most már elvárnák tőle, a falu ítéletét megszemélyesítő kocsmárosné ekkor mondja K.-nak: „... te pedig vagy bolond vagy, vagy gyerek, vagy nagyon gonosz és veszélyes ember.” A törvény felismerése adná meg a lehetőséget K.-nak, hogy saját idejéből belépjen a kastély általános idejébe. Enélkül K.-nak két időproblémával kell szembenéznie. Lukács György írja a következőket:

„A világ egy megmerevedett, idegenné vált jelentéskomplexum, amely nem indítja meg a bensőséget, elporladt bensőségek, koponyabeli lakhelye.”9 K. (de Szindbád számára is) a világ ilyen jelentéskomplexummá változott. Ezért ugyanolyan lehetetlen mindkettőjük vállalkozása. Devalválódó sorsuk is így válhat jelképpé. Diadalmas és büszke emberek alakulnak át szemünk előtt elmegyógyintézetd ápolttá, illetőleg monomániás őrültté. Mindkettőjük életét betölti egy-egy eszme, a kastély az egyiknél, másiknál pedig a nőkben rejtőző isten utáni vágy eszméje. De Szindbád minél több nőt ölel, annál messzebb kerül az igazi nőtől, s K. minél makacsab67