Életünk, 1983 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1983 / 7. szám - Lőrinczy Huba: Tanulmány és vitairat (Király István: Intés az őrzőkhöz)
nodikus lírai modellek uralma véget ért. Nyilvánvaló lett, hogy lehetséges azonos művön belül is ellentmondásos, komplikált összetettség.” Király István — kapcsolódva Halasi Andor és Németh László inkább még csak ötletszerű kezdeményeihez s hasznosítván az újabb elméleti-poétikai munkák tanulságait — roppant gazdagon elemzi és dokumentálja a háború alatti Ady-költészet többszólamúságát. A poéta nagyságának, lírája modernségének bizonysága ez a polifónia. Vele, általa szólalhatnak meg egy versen belül a szembenálló tudattartalmak; meghatározza e sajátság a költői szótant csakúgy, mint a struktúrát és a tónust, s remek elemzések sokasága tárja elénk, mint kíséri egy-egy művön belül fényt az árnyék, árnyékot a fény, miként ellenpontozza, „dúsítja” a hitet a hitetlenség, az igent a nem, a káoszt a rend szólama, üzenete — s megfordítva. A századunkhoz méltó, nagy művészet fő ismérveként, conditio sine qua non-jaként tudatosítja a polifóniát Király István. S — nem akárminő jelentőségű elméleti újdonság! — egybefűzi mindjárt e fogalmat a lírai totalitás oly sokat vitatott elvével, s bizonyítéka a többszólamúság: nem csupán egy köteten avagy életművön belül, lehetséges egyetlen költeményben is az intenzív teljesség. József Attila és Lukács György teoretikus alapvetéséhez kapcsolódik itt Király, felhasználva, ám meg is haladva tételeiket, hogy poli- valencia és totalitás összeforrásából szigorú logikával jusson a következtetéshez: ....... a költészet létezési tere nem lehet más, csak a jelentésbeli bizonytalanságok a z érzésekkel, asszociációkkal megterhelt kifejezésmódnak az a területe, melyet sejtésmezőnek lehet nevezni. Ezen születik meg mindig a költői beszéd.” (Nem a tudálékosság szól belőlünk: a „jelentésbeli bizonytalanságok” szintagmáról — nyilván nyomdahiba ez — lemaradt a birtokos jelző ragja; ennek híján pedig sérül a mondat pregnanciája, némi tétovaság, homály lopódzik a szövegbe.) Oly valóság- modellt ád így a vers, amely „sejtésszerűen viliódzó, többértelmű’. Lényegéhez tartozik „ ... bizonyos mérvű belső nyitottság”, ilyformán a végérvényes, abszolút olvasat „ideális követelése” nem egyéb puszta fikciónál: „Egy-egy korban úgy-ahogy érvényes optimális olvasatok léteznek csupán...” Nehéz e távlatos okfejtésekkel teli könyvből bármit is mint legfontosabb, legtermékenyítőbb gondolatot kiemelnünk; megkockáztatnók mégis: a polifóniát taglaló fejezet — elméleti szempontból — imaginárius centruma a műnek, s érvénye messze túlmutat a monográfia határain. (MAGÁNVALLOMÁS: E sorok írója mindig is a fiatal Adyhoz vonzódott leginkább. Ha tudta, elismerte is a háború alatti líra rendkívüli voltát, inkább az ész, mintsem a szív konfessziója volt ez. Szép, de szükségtelen túlzás volna azt állítania most: véleménye gyökeresen változott, teljes „helycsere” ment végbe vonzalmaiban. Ám ha maradéktalan „megtérésről” nem beszélhet is, elmondhat annyit: másként közelít eztán a költő utolsó periódusához, másként látja s értékeli mostantól az életmű erővonalait, belső arányait.) VITAPONTOK, MEGJEGYZÉSEK, ELLENVETÉSEK: Bármily nagy értéknek tudjuk is e monográfiát, mindenben egy nézeten — érthető ez — mégsem vagyunk vele. Ady abszolút főszereplője, legfőbb kilátó- és bemérési pontja a magyar századelőnek. Kétségtelen az is, hogy a Petőfi-örökség folytatója ő, mutatván egyszersmind József Attila irányába. Nem is az ún. „fővonal” koncepciója kérdéses számunkra, hanem a többiek, a „kívülmaradtak” beállítása, helyük, szerepük, értelmezésük. Ne essék félreértés: otromba s fölösleges tapintatlanság volna például Babits költői rangjára, jelentőségére figyelmeztetnünk Király Istvánt. Sosem jellemezte őt értéktékozló könnyelműség, mindenkor tárgyilagosan, felelősségteljes komolysággal ítélte meg alkotóink nagyságrendjét. S mégis: a könyv olyannyira Ady felől, Ady szituációjából vizsgál, oly erős akcentussal választja el a költőt a többiektől, hogy e sajátosságot — jobb szó híján, kétségkívül túlzó, igaztalan kifejezéssel — oppozíciós értékszemléletnek nevezhetnők. A szembesítések persze óhatatlanok, ám Ady kivételességének tükrében mindenki más veszíteni látszik valamit valóságos méreteiből, arányaiból. Ilyképp a nagy „rivális” Babitsnak is gyakorta csupán az ellenpélda kevéssé hálás szerepét kell vállalnia. Még erélyesebb mozdulattal határolja el a monográfia a tudatlíra két típusát (537
