Életünk, 1983 (21. évfolyam, 1-12. szám)

1983 / 7. szám - Lőrinczy Huba: Tanulmány és vitairat (Király István: Intés az őrzőkhöz)

tot sei; das Problem des zwanzigsteen Jahrhunderts ist: das der Mensch tot ist.” Ámde — akár Ady Endre lírája — nem abszolutizálja, fogadja el egyedül lehetséges, végérvényes üzenetként az értékválság, a nihil szavát a Király-monográfia. Vitairat a maga módján mindkettő a Nappal, a haladás, a történelem, az emberiség, az Ember létező és biztató perspektíváiról, perspektíváiért. Ezért és ekként lehet a költő kortársunkká, szólhat bele mai polémiáinkba s töprengéseinkbe, s ezért és ekként emelkedik túl e könyv — bár rangnak az sem volna kevés! — a szakmai kiválóság színvonalán. A két komponens, tanulmányé és vitairaté nem csupán megfér egymással: lendület és hitel állandó csereforgalmának indukálói és biztosítékai. Az értékválság csüggedését, a hit- és perspektívavesztés szédületét gyötrelemmel megélő, ám magát a nihilnek teljesen oda nem dobó, azzal folyvást feleselő, azt — daccal, gondolattal — meghaladni vágyó és tudó költőt idézi a mo- nográfus a legszebben, páratlan erudícióval s szenvedélyes retorikával, öt mutatja fel, perelvén a hivő, távlatos, minőségi életért, vitatván — mily időszerű az óvás! — a technokrata szemlélet, az anyagi-civilizatorikus tényezők egyedül üdvözítő voltát, emlegetvén értő fájdalommal Tandori Dezső Adyt visszavonó gesztusát. Nem tagadja s nem is bagatellizálja ez az interpretáció a válságtudat, a lét- tragédia-érzés súlyát és fontosságát az utolsó alkotói periódusban — ellenkezőleg. Nagy alapossággal és precizitással dokumentálja: mily mélységekbe hatolt ez lélekben és költészetben, mily szerves, kiiktathatatlan összetevőjévé vált a világképnek. Épp csak nem áll meg itt. Tüstént rámutat a valóban méltó ellensúlyokra is, nagy nyomatékkai, hatásos argumentációval igazolván a másik, végső szkepszist, nihilt, értékközönyt újra s újra vétózó Ady jelenlétét s jelentőségét. Azzal a költővel is tanúságot tétet, ki — s itt már megengedhetetlenül szimplifikálunk, címszavakká szegényítvén a gondolatmenetet — tagadni tudta mindvégig a háborús hisztériát, forradalmi elkülönüléssel válaszolva a konformizálás megannyi kihívására, ki eltökélt antinacionalista mert és tudott maradni a tomboló, dühödt nacionalizmusok évadján, kiben felnőhetett azidőtt a patriotizmussal teli, demokratikus, antiimperialista forradalmiság, ki helytálló emberségét szögezte szembe a veszélyeztetettséggel, ki a természeti, történelmi, antropológiai optimizmust vetette a benne is tábort ütő ontológiai és antropológiai pesszimizmus ellenébe, s ki — ultima ratioként — távlatsejtető szerelmi líráját vonultatta fel az otthon és az ünnep álmának védelmére. Rendkívüli arányú létdráma színtere a kései Ady világképe, híven manifesztálja költészete ezt. Nem véletlen ekként, hogy a gondolkodó ember (Király szavával: a cortexember) tűnt fel benne többnyire mint „versi narrátor” avagy „stiláris hős”. S e „realista tudatlíra” közösségi, népi kötődésének jelzőiéként — túl a nyelvi-stiláris összetevők vallomásán — a szegénylegény, a bujdosó kuruc magasodott lényeget hordozó, szintetizáló, „rejtett stiláris hős”-sé. öreá, a magyarságot és az összemberséget egyszersmind reprezentáló alakra bízta Ady legvégső mondandóját, az eltévedés és az útkeresés, a hit és a hitetlenség, a „mégis”- és a „mindegyemberség” nagy alternatíváját. S mint annyiszor a költő háború alatti lírájában, egy versen belül ütközött meg ezúttal is állítás és tagadás, kétely és értékőrzés, ontológiai és antropológiai optimizmus és nihilizmus, sugallván elvégre a remény, a helytállás, a „mégismorál” parancsát. Két szólam ellenpontozta egymást a Merre, Balázs testvér... létkérdéseket faggató versdialógusában, s e különös dualizmusnak, belső hasadtságnak, feleselésnek megvoltak a kései Ady valamennyi költeményére érvényes poétikai konzekvenciái. Királyt citálva: „Ez határozta meg a kifejezés jellegzetes módját. Elkárhozás és megváltódás nem epikai, de lírai megjelenítése, az ellentéteknek nem hősökre felbontott, de egy szubjektumon keresztül történő felmutatása szükségszerűen hozta magával, mint egyik legfőbb ábrázolásbeli sajátságot: a polifóniát.”

POLIFÓNIA: Tépődéseivel, dilemmáival, ambivalenciáival, örökkön újuló belső vitáival lehet(ett) Ady lírája autentikus tükre századunk valóságának. Tűntével a konszonanciaérzésnek, az áttekinthető, harmonikus világ tudatának, ellentmondásokkal, feloldhatatlan antinómiákkal telt meg a gondolkodás. S amiként az ember, akként a költészet is alternatívák azonos intenzitású megélésére kényszerült. „A mo636