Életünk, 1983 (21. évfolyam, 1-12. szám)

1983 / 7. szám - Lőrinczy Huba: Tanulmány és vitairat (Király István: Intés az őrzőkhöz)

lóság.” — Végezetül: „Az álmok feltételezett bukásának mindig örül az álomnélküliség.”

e) Esztétika és etika összeforrasztása: Folytathatnék még sokáig, méltatván (egyebek közt) Király műinterpretáló gyakorlatát (az „elemzői körmozgást”), már- már valószerűtlen filológusi teljességigényét és precizitását, mindig ténygyökerű, de sokfelé s messzire szökkenő találékonyságát, új s érvényes terminus technikusok sokaságát alkotó készültségét, tanulságos vitastílusát, minden értékre fogékony nyitottságát, koncepciója lényegéhez feltétlenül ragaszkodó, megengedést, toleranciát mégis ismerő határozottságát — ám elég! Essék szó utolsóul a monográfia tán leginkább szembeszökő karakterjegyéről, esztétika és etika szféráinak folytonos kölcsönhatásáról, egybeöltődéséről. „A szép mű s a ,szép’ emberi tett nem zárja ki egymást” — formulázott ítéletet az Eötvös-esszé Péterfy Jenője, nagy kortársunk, Illyés Gyula pedig már ekként összegez: „Különös jelensége a XX. századnak, hogy az etika is beleszövődik mintegy az esztétikába”. E két diszciplína sorsközösségét, folytonos és termékeny „anyagcseréjét” tárja elénk Király István vállalkozása is, felmutatván egyrészt az Ady-líra kettős kötődését, szenvedélyes dialektikával érvelve másrészt eme fogalmak szétválasztása, szembefordítása ellenében. Az a mű, az a magatartás valóban példaadó szerinte, amelyben „ ... a szépnek morálja lett, s a morálnak szépsége”, hiszen „A szép s a jó együttesén át torzulás nélkül meg- idéződhet... minden barbárság, embertelenség legfőbb tagadója: az ember értékeket teremtő, célkitűző énje, a nem pusztán az anyagi-civilizatorikus, de a minőségi szükségletek jegyében alakított emberi világ: a lényegiség síkja.” Tengelye, centrális kategóriája volt mindig is Király gondolkodásának a moráltól átjárt esztétikum, s forrása, magyarázója egyszersmind az okfejtések emelkedettségének és szuggesz- tivitásának. Kulcsszerep jut neki az Intés az őrzőkhöz teljes kontextusában is, el- annyira, hogy a könyv lényegét, üzenetét nélküle meg sem érthetnők. A koncepció magvához érkeztünk el itt, s bízvást mondhatjuk: nem csupán a tudós, a tanár et- hosza is áthevíti a monográfiát. S ez a könyv legnemesebb vonása: beérhetné any- nyival, hogy új ismeretek garmadáját kínálja, mégis többre tör. Belé akar nyúlni életünkbe, Rilke parancsát közvetítvén. Meggyőzni, formálni, nevelni is kíván. TANULMÁNY ÉS VITAIRAT: Kevésnek találná a szerző a pusztán tudományos érvényt s érdemet, nem hajlandó bezárkózni hát a szakmai relevancia „börtönébe”. Adyról szólván másról, többről is beszél, avatván kortársunkká a századelő reprezentánsát. Teheti ezt annál is inkább — elhárítván a történelmietlenség, az aktualizálás veszedelmét —, mert a poéta (mutatis mutandis!) századunk létgondjaival, sorskérdéseivel szembesült, s vívódásai, kiküzdött válaszai mindmáig őrzik hatályukat. Elvégre napjaink dilemmáit élte meg mélyen, gyötrődve Ady Endre az első világháború idején. A humanista-felvilágosult gondolat, a naiv voltában is szép haladáshit krízisét, s vetületeként ennek az ontológiai és az antropológiai válság tudatát. A kiteljesedett, riadalmassá nőtt értékkonfúziót. Ha korábban — Kari Jas- perstől kölcsönözve szót — a „Nappal Normája” uralta világképét, felmagasodott benne most az „Éjszaka Szenvedélye”. Márpedig előbbi — Jasperst citálva ismét — „... rendezi el emberi valóságunkat, világosságot, következetességet, hűséget követel; az Észnek és az Eszmének... vet alá; parancsolja, hogy megvalósítsunk a világban, építsünk az időben, és egy végtelen úton befejezzük az emberi valóságot.” Szemben vele „Az Éjszaka Szenvedélye minden renden és parancson áthatol. A Semmi időtlen szakadékéba veti magát, amely mindent örvényébe ragad. Az időben való minden építés történelmi megnyilvánulás lévén, számára felületes öncsalás.” S fogékony volt szkepszisre, nihilre, az Éj hívására Ady, láttán a háború Nappalt megcsúfoló botrányának. Kétessé vált előtte is — Bergyajev szavával — „A haladás vallása”, veszni látszott a történelem célja, iránya, biztató perspektívája. Beléfészkelt a jaspersi kiábrándulás: „Sokkal inkább ellene szól az ilyen értelmezésnek az emberiség történelme a maga kaotikus menetében: ez az apró sikerek és totális pusztulások útja.” S az Ember arcának sárba leesését kétségbeesve panaszló költő ismerte a rémületet, miből Erich Fromm egyik utolsó nyilatkozatának verdiktje kinőtt: „Das Problem des neunzehnten Jahrhunderts war: das Gott