Életünk, 1983 (21. évfolyam, 1-12. szám)

1983 / 7. szám - Lőrinczy Huba: Tanulmány és vitairat (Király István: Intés az őrzőkhöz)

alapelvét, a társadalmi-történeti nézőpont prioritását. Összeköti épp ezért e monográfiákat — nem is titkolt „hajszálcsövesség” — a módszertani rokonság, a „marxista igényű világképelemzés” szándéka és gyakorlata. Akár rég, elveti ma is Király a „metodikai pluralizmus” gondolatát, könyvei ilyképp ha eltérnek is számos vonatkozásban, azonosak lényegükben. Nem a módszertani „megszakítottság”, hanem a folytonosság dominál bennük. A megközelítésmódok változtak, finomodtak, gyarapodtak (nem is akárminő mértékben!), a mag, a szemlélet viszont konstans maradt. Érvényes itt is a megszüntetve megtartás gondolata.

S mégis: hagyományos monográfia a Mikszáthról szóló, új típusú az Adyt megidéző. Jelzi a változást terjedelmük különbsége is, még inkább a közelítésmódok, az építkezés eltérése. Nem lineáris vonalvezetésű, ekként nem is életrajz- vagy kronológiakövető, de nem is mindenáron és elsősorban műelemzésekre törekvő megoldás ez, hanem eltökélten világkép- és — jobb szó nem akad rá — problémacentrikus. Üj monográfiamodell született Király István műhelyében, s ha abszolutizálni, egyedül vagy leginkább érvényesnek deklarálni aligha lehetne e létjogát már eddig is igazoló vállalkozást, szuggesztivitása, termékenyítő befolyása alól bajosan vonhatnék ki eztán magunkat s a magyar irodalomtörténetírás prakszisát. Mit Ady „balladáiról” mondott József Attila egykoron — szembeállítva őket „ ... a láncszerűen teljesülő, szokottabb művek”-kel, hangsúlyozva róluk, hogy törvényeik „... egyugyanazon költeményen belül homogének, vagyis az alaprendszernek oly mozzanatai, amelyek egymást nem közvetlenül, hanem a versegészen keresztül hangsúlyozzák” — áll (mutatis mutandis!) Király könyvének struktúrájára is. Aligha tévedünk, ha megkockáztatjuk: az Ady-féle versmodell lehet ez új típusú monográfusi gyakorlat legfőbb ihletője. Akár a költő tette volt nagy műveiben: a lényeget veti elénk mindjárt a nyitány, hogy vizsgáljuk a továbbiakban a leütött hang lehetőleg ösz- szes konzekvenciáit, szűkülő-táguló körökben térképezve föl az összetevőket, megannyi nézőpontból pillantva rá az oeuvre mélyén derengő lényegre. Érdemes szemügyre vennünk e roppant hatásos és perspektivikus eljárás néhány jellemzőjét.

a) Teljességigény: A „középszerűektől”, a „specialistáktól” féltette Ortega y Gasset korunk tudományát; az oly kutatótól, ki elvesztette s nem is igényli már a

kapcsolatot a totálissal, ám ....... a mindenségből a maga kis zugocskáját nagyon

is jól ismeri”. Nem fenyegeti e sokunkra leskelő veszély Király Istvánt. Polihisztorrá, mindentudóvá természetesen ő sem válhat, ám — monográfiája is tanúság — részfeladatba, részösszefüggésbe zárkózni nem hajlandó. Adyt vizsgálván a totálissal kíván szembesülni folyvást, az irodalom és korunk egészére akar rálátni az életműből. Illik reá Tyimirjazev paradoxona: „Mindenről kell tudni egy keveset, s egy kevésről — mindent.”

b) Tágasság és távlatosság: Öntörvényű, de nem önmagába zárt egészként szemléli a szerző Ady Endre életművét. Oly kivételes magaslatnak, kilátónak tartja mindenekelőtt, honnan a magyarság és az emberiség teljes históriájára, irodalom- és művelődéstörténetére ráláthatni. Szintézis e költészet, sűrűsödési pontja egy távolról jövő s messzire tartó folyamatnak; megnyílik múlt-jelen-jövendő belőle nézvést. Látszik történelmünk lényege, sodrása, hullámverése, látszik költészetünk folytonossága Balassitól Nagy Lászlóig, Juhász Ferencig, s látszik elsősorban Ady, kora létkérdéseinek zseniális összegzője. Nem véletlenül tartozik a könyv kulcsfogalmai közé a „közeltávlat-messzetávlat”, nem véletlenül váltogatja oly gyakorta Király István maga is a perspektívát. S túl azon, hogy egyszersmind része s szintetizálója Ady a magyar sorsnak és küldetésnek, reprezentálhatja nemkülönben az emberiség útját, örökkön újuló törekvéseit is. Beágyazza oeuvre-jét a monográfus a világtörténelembe s -irodalomba, múlhatatlanul fontos láncszemnek láttatván az egyetemes művelődéshistóriában szintúgy. Erről a tágasságról és távlatosságról hoznak hírt a verselemzések — egy lehetséges s tán a legszebb példa a címadó költeményé —, ezért mozgósulhat itt a Krisztus-szimbólum, ezért mutatja föl a szerző a nembeli lényeg hordozóit, az orpheuszi, prométheuszi, fausti embert, ezért idézi pl. az anodosz és az agapé álmát. Nem magyar kuriózum, a maga világába falazódó, ek633