Életünk, 1983 (21. évfolyam, 1-12. szám)

1983 / 7. szám - Lőrinczy Huba: Tanulmány és vitairat (Király István: Intés az őrzőkhöz)

kép rokon volta, finom, rebbemésnyi jelzője csupán költő és irodalomtörténész szellemi társulásának. Az „elmátkázódás” perdöntő bizonyítékait a monográfia kínálja. Olyannyira a magáévá élte Király Ady Endre életművét, hogy — túl a maradéktalan ráhangolódás, a rendkívül mély értés seregnyi tanúbizonyságán — stílusdetermináló tényezővé is váit e vonzalom. Adys szókötések — „prédanemzet”, „párianép”, „mindegyemberség”, különbemberség”, „perememberek”, „dacszerelmek”, „szánalomtaps”, „esztétavétó” stb. — csakúgy hírt hoznak erről, mint megannyi (tudatos avagy önkéntelen?) rájátszás a költő egyes fordulataira: „A szarajevói lövésen át beüzent mintegy a civilizált világ vélt biztonságába a messzi peremvidék...” (vö.: „A Hortobágy beüzent Debrecenbe....”), „Történelmet szagolt mindenütt ... az elsodort gondolat” (vö.: „Istent szagolunk mindenütt...”), „Az osztályharc eszméje a patvarba került” (vö.: „Szavak a patvarban”), „...mocskolta a pesti malomalja...” (vö.: „Gémes kút, malom alja, fokos...”) etc. A lírikusról hangzik el, de a monográf üst is minősítőn: „Szerette ő a pátoszt: a nagy dolgok vonzásában való küzdő életet”, s Király könyvében — akár Adynál — az emelkedettség, a sodró hév ellensúlyaként is feltűnik az ún. „marginalizálás”: a profán, hétköznapi szavak használata. Oly kitételek, mint pl. az „untauglich”, „orfeumi kurva”, „sutymogott”, „spóroló”, „flegmán” jótékonyan oldják a textus szenvedélyes retorikáját, vegyítvén bele egy csipetnyit a mindennapok banalitásából, pátoszt tagadó prózájából.

Tetszhetnék apróságnak mindez, ámde messze nem az. A megértésnek, az azonosulásnak e roppant erejű, stíluskonzekvenciákig is elhatoló vágya, a — rehabilitálván itt Dilthey szavát — „Nacherleben” kivételes képessége Ady avatott mo- nográfusává teszi Király Istvánt. A kötelező tudósi „kívüliét”, a távlatot adó magaslati nézőpont nem csupán megfér e könyvben a folytonos, kutatói-emberi „belüliét” szellemi izgalmával, hanem egyenesen feltételezi. Egyik a másikától kap hitelt, gyúanyagot az intuíció is ád a gondolatnak — s megfordítva. Köszönhető e kettős közelítésnek, hogy Király vállalkozása valóban rendkívüli, lenyűgöző teljesítmény. A könyv begyűjtöttte és analizálta anyag oly gazdagságú, a gondolatmenet oly sűrű szövésű, hogy benne mindenütt a lényeg különféle vetületeivel találkozhatni. Érthető ilyformán a kritikus nem csekély zavara és rezignációja. Mit érzékít- het meg egy szükségképp korlátozott terjedelmű ismertetés e hallatlan bőségből? Semmit úgyszólván. Márpedig ha valahol, hát itt múlhatatlanul fontos volna a méltó, sokágú megközelítés. Egyike a monográfia legtermékenyítőbb okfejtéseinek az Ady-líra több szólamú, polifon karakterére vonatkozó, s Király e sajátosságot nem csupán fölismeri, dokumentálja és elemzi, hanem egyszersmind érvényesíti, adaptálja a maga munkájában is. Sok szólamú méltatást involválna, érdemelne ilyképp az Intés az őrzőkhöz, a könyv polifon voltához csakis ez illenék. A recenzens is megkísérli tehát a sokágú közelítést.)

ŰJ TÍPUSÜ MONOGRÁFIA: Az ötvenes évek elejétől a következő évtized közepéig tartó periódus hozta létre nálunk — Agárdi Péter nézetét idézve — „a monográfiák irodalomtörténetírásá”-t. Múltunk egy-egy nagyságának marxista újraértékelését végezték el e vállalkozások, hogy sorozatuk — kiegészülvén más természetű kezdeményekkel is — az akadémiai szintézis hat kötetébe torkolljék. A monografikus feldolgozások között pionírszerep jutott Király István 1952-es Mikszáth- könyvének. Modellérvényfl volt e munka a maga idejében, harmonikus egységbe fogván a korkép, a biográfia, a műelemzés szempontjait. Módszerével, szemléletével hagyományt teremtett. Szép példája az önmegújításnak: miközben — s a szó itt nem rosszalló zöngéjű értékmérő — „szabvány”-monográfiák sokaságát produkálta a hatvanas esztendők dereka óta is irodalomtörténetírásunk, Király István friss, a régi mintán túllépő megközelítésmódokkal próbálkozott. Kötelezte erre — túl közismert igényességén — az irodalomtudomány fejlődése csakúgy, mint választott „hősének”, Ady Endrének bámulatos komplexitása, polifóniája is. 1970-ben tette közzé első, immár új típusú monográfiáját, s e könyv eredményeinek folytatása — bizonyos értelemben még magasabb szinten — a mostani vállalkozás. Ám ne essék félreértés: a hajdani Mikszáth-szintézis s az Adyt felmutató nem csupán különbözik egymástól. Féltőn őrizte mindig is Király István a metodikai egység

632