Életünk, 1983 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1983 / 7. szám - "Költészet és valóság" Király Istvánnal Ady-monográfiájáról beszélget Kabdebó Lóránt
mány. Nem pusztán magyar, de általánosabb jelentést kapott a bujdosó kuruc-kép s a hozzátartozó mégisetika. Ami etnikum volt, átment humánumba. Végül még egy — frissebb keletű — példát szeretnék említeni erre a sajátos irodalomtörténészi „élménytranszfúzióra”: a polifóniáét. Meggyőződésem: nemcsak az irodalomtudomány belső fejlődése — Bahtyin műveinek újrafelfedezése, a polifónia, illetve a polivalencia, amibiguitás, meghatározatlan tárgyiasság stb. gondolatának előtérbe kerülése —, de egy korélmény is elősegítette, hogy felfigyeljen szakmánk a kései Ady költészetének erre a poétikai sajátságára: közrejátszott benne a forra- dalmiságnak, mint magatartásmintának értelmezésében végbement változás. Nemzedékem legtöbb tagját indulásunkkor, 1945 után egy sajátos messianisztikus-chiliasz- tikus forradalmiság vitte magával, az jelentette az eszményt számunkra. Ez adott helyt később a törvénytelenségek feltárása, valamint 1956, 1968 s a szovjet—kínai viszony romlása hozta meggondolkodtató élmények nyomán (a fejlődés ellentmondásosságát, visszaesésekkel terhes voltát mindinkább észlelve) egy gondolkodóbb, töprengőbb, kevesebb lobogást, de több elmélyülést magában hordó forradalmiság- nak. Megjelent, mint normát adó magatartásminta, a hétköznapok forradalmisága, a gondolkodó forradalmiság. Egy változott történetfilozófiát is magával hozott ez az eszményváltás. A messia- nisztikus-chiliasztikus forradalmisághoz maradéktalan történetfilozófiai optimizmus tartozott hozzá. Töretlennek, egyenes vonalúnak, problémátlannak látszott a távlat s ha dialektikusán elképzelten is, de szigorúan determináltnak, kétség-nélkülinek az emberi haladás. A „holnapra megforgatjuk az egész világot” Nékosz-dalában ez a történetfilozófiai optimizaaus tükröződött vissza. A holnap biztosnak, szinte mának tűnt; jogosnak látszott ennek hitében egy utolsó nagy, közvetlen cél előtti erőfeszítés. (Nem utolsósorban ez fogadtatta el az ötvenes évek torzult aszkézisét.) Oly Ady- versek álltak előtérben ekkor, mint A Hadak Útja, melyben a forma, az egyenes vonalú, felfelé menő szerkezet is visszatükrözte a távlat biztonságát. De aztán, mikor megjött a chdliasztikus hitek hamvazószerdája, az Ady-értékelés is változott, módosult. Könnyebb volt felfigyelni az átéltek nyomán a költő forradalmiságának egy másik, mélyebb vonulatára, arra az Ady-ra, kinél nem rohanás, nem barrikád- harc, de őrzés, megállás, helytállni tudás volt már a forradalmiság. Megkönnyítette az új történelmi élmény, hogy tudatosodjék ehhez a magatartáshoz — a gondolkodó forradalmisághoz — hozzátartozó történetfilozófia, a kései Ady ellentmondásos tör- ténetbölcselete: a tragikus optimizmusé. A kultúrkritikai modernség s a különféle illúzióvesztés pesszimista történetfilozófiájával szemben sosem változott Adynál ugyanis tragédiává az emberi létezés. Néhány olyan egzisztenciális súlyú, mélybe világító poétikai-emberi adalék, mint a stílusformálás, a szerelmi érzés s az életalakítás, az élet, mint gesztus, egyértelműen tanúskodott erről. A lírai személyiség jellegét nézve minden összetettségen, belső bonyolultságon, ellentmondásosságon túl az az ember volt az ő költészetében végső soron a meghatározó, akiben a természet nyugalma, az emberi történelem biztató folyama s az ember célkitűző, értékteremtő természetének számbavétele, azaz: egy természeti, egy történelmi s egy antropológiai optimizmus ébren tartotta mindig a reményt. Nem tűnt el az Ady-versek lírai énjénél — a történetfilozófia két kulcs- kategóriáját nézve — sosem a távlat, sem pedig az emberi haladásba vetett meggyőződés, csak épp mindkettő változott, mélyült. A távlatot nézve nem egyenes vonalú, problémátlan volt az már többé, de éppúgy mint a múlt: ellentmondásos, tépett, szaggatott. Ezt visszatükrözőn: közel-távlat és messze-távlat elszakadt egymástól. Ha a messzetávlat fénylett, világolt is, kétségesnek, bizonytalannak tűnhetett azért a közvetlen jövő. Látszott a hívó csúcs, de homályba veszhetett a hozzá elvivő út. „Be messze van a Messze, — Be közel van a Közel” — írta a költemény (A földi kunyhóban). Nemcsak a távlatgondolat: másként jelent meg a kései Adynál a haladás eszméje is. Mert ha mindig szembenállt is nála a fejlődésgondolat a liberális-pozitivista világkép egyenesvonalú haladáshitével, ha dialektikusán volt elképzelve is műveiben folyvást a történelmi út, de teleologikus-determinisztikus jellegű volt nála is sokszor 627
