Életünk, 1983 (21. évfolyam, 1-12. szám)

1983 / 7. szám - "Költészet és valóság" Király Istvánnal Ady-monográfiájáról beszélget Kabdebó Lóránt

az így kiküzdött haladásgondolat. Szigorú szükségszerűségek uralkodtak benne, egyértelműen determináltnak látszott az emberi előremenés. Legföljebb — a dialektikus jellegnek megfelelően — átmeneti visszaesés volt elképzelhető, de kizártnak látszott a teljes eltévedés. Nyilvánvaló lett azonban a világháború élményei nyomán, hogy önáltatás ez a szigorú eleverendeltség. Nincsen kizárva a tragédiában való elveszés: alternatíva, lehetőség csupán a szép emberi jövő. A fatalisztikus, szigorúan determinált haladásgondolattal szemben egy új haladásgondolat merült fel; valószínűségnek tűnt csupán, ami addig biztonság volt: sztochasztikus lett a haladás-elképzelés.

Mélyebben volt érthető a különféle új történelmi élmények nyomán a kései Ady-költészet történetfilozófiája. S törvényszerűen fel kellett figyelni ennek birtokában egy szembeszökő ábrázolásbeli jellegzetességére is: a polifóniára. Ahol a történetfilozófia tartalma a tragikus optimizmus jelzős szerkezetével volt megragadható, ahol a reménybe belecsengett mindig a reménytelenség, ahol a távlat, ha adott volt is, de ellentmondásosnak, tépettnek bizonyult, ahol a haladás-elképzelés nem pusztán dialektikus, de egyben sztochasztikus, nem biztosság többé, de valószínűség volt: ott a lírai hang is csak ellentmondásos — polifon lehetett. Egyszerre hangzott benne a nem és az igen. A kétely és a remény.

Tudom, hogy saját korom élményei is belejátszottak ebbe az értelmezésbe. De mondhatom fordítva is: Ady költészete segített abban, hogy jobban értsem korom. A század elején, elomlón, líraian, sejtésszerűen bár, de megélte ő már a század emberének az isten nélkül s könnyű haladás hitek nélkül maradt embernek, a huszadik század felnőtt emberének érzéseit, gondolatait. Magában hordta a huszadik századi világfájdalmat: a tragédia lehetőségét, a nihil rettenetét. De ugyanakkor ki tudta küzdeni a század emberéhez méltó tartást is: a helytállni tudást, a mégis-t mondó dacot — a gondolkodó forradalmiságot. Egy, a korhoz mért magatartás felé az utat keresve minden úistorizálás, rossz értelemben vett aktualizálás nélkül is lehetséges volt itt a „vérátömlesztés”, az élménytranszfúzió.

S azt hiszem, hogy az ily értelmezés, az ily végiggondolásra késztő értelmezés, hogy hiteles legyen, ehhez kell tulajdonképpen a monográfia. Ehhez kell az, hogy mindent ismerjél arról a korról és arról a hősről, aki segít ma, most, a mi számunkra is tájékozódni.

A lényegi kérdést vetetted fel ezzel: mi tesz hitelessé egyfajta aktualizációt, illetve olvasatot. Mert igaz: többféle olvasat lehetséges, abszolút érvényű sohasem érhető el, minden kor a műre a saját másfajta élményvilágával, más szemmel tekint: mindez azonban semmi esetre sem jelent mértéknélküliséget, valamiféle teljes irodalomtörténeti-kritikai szkepszist, relativizmust. Vannak ugyanis felszíni olvasatok, téves realizációk is, és lehetséges mindig, minden korban egyfajta, ha nem is abszolút, de optimális olvasat, leginkább érvényes konkrétizáció. S a tudománynak erre kell törekednie.

Hasonló a helyzet az aktualizációval. Van felszíni, hamis — historizáló — ak- tualizáció, mikor a műre (annak valóságát, objektivitását eltorzítva, semmibe véve) rákényszerít szinte az értelmező egyfajta mondandót, személyes élményt. Nemcsak irodalomtörténészeknél, kritikusoknál fordul elő ez, de színházi rendezők, előadó- művészek esetében még sokkalta többször. Rikoltón elválik egymástól nemegyszer a mű és a belévetített rendezői-színészi elképzelés. A valós, lényegi aktualizációban nincs ily inkongruencia a mű valósága s a benne felsejlő jelenhez szóló üzenet között. Az értelmezés egyaránt evidens mind az alkotás, mind pedig a jelen valósága felől. Ha Adorno például természet és civilizáció különválásának, az ember innen következő önkorlátozásának, a természeten való uralomért fizetni kényszerült önmegtagadásnak, a természeti ember visszafogásának problémáját vetíti bele Odüsz- szeusz történetébe, jellegzetesen huszadik századi ez a kérdéskör, mégis egybevág az Odisszeában lévő sejtésekkel is. Az értelmező nem belevisz ily esetekben valamit a műbe, annak mélyebb rétegeit szabadítja csak fel. — Mi az ily típusú hiteles

828