Életünk, 1983 (21. évfolyam, 1-12. szám)

1983 / 7. szám - "Költészet és valóság" Király Istvánnal Ady-monográfiájáról beszélget Kabdebó Lóránt

hanem etikumot, ha már vitalitást — erkölcsi vitalitást. A protestáns, szabadság- harcos, kurucos szellemi örökségnek, ennek a sajátos magyar citoyen tradíciónak volt ez magatartásbeli, morális visszfénye. Az évszázados szabadságharcos múlt véste be ezt az erkölcsöt, a mégis-t mondó dacot a nemzeti, s így egyben az egyéni jellembe.

Nemcsak a magatartás sajátos természetét, világnézeti-történelmi meghatározottságát, de belső szerkezetét, formai és tartalmi struktúráját is segített érteni a Patakról hozott, szabadságharcos-protestáns kötöttség. Aki ismerte a kuruc dalokkal, régi magyar nótákkal átszőtt, vidéki éjszakák sűrített, vibráló, váltó hangulatát, könnyebben értette a mégisetika belső szerkezetét: az éles, kirívó ellentétezést. Azt a fajta formaalakítást, melyet oly szembeszökően reprezentált például a jellegzetes, adys szerkezet, a visszacsapó kompozíció; az a verstípus, hol a mű befejezésében ellenkezőjére fordult a gondolat: a reménytelenségre rácsapott a remény, a nemre az igen. Poétikummá váltan is megjelent a dac, az ellenindulat.

Nemcsak formailag, tartalmilag is Patak segített mélyebben értetni a mégis- morál sajátos természetét. A szabadságba rcos-kurucos hagyomány érzelmi birtokában könnyebben vettem észre azt, hogy következetes nonkonformitás, autonómiaigény jelenti ennek egyik lényegi ismérvét: az „eb ura fakó”-s „Ugocsa non coronat”- tartás. Tudja ennek a morálnak birtokában az ' 1 semmibe venni a konvencionális, elfogadott erkölcs követelményeit. Tudja, hogy az érdeklogika nem mindig azonos az értéklogikával, s hogy a közkeletű rációval szembet. van egy magasabb, másfajta ráció: a lehetetlent is megkísérlő messzetekintésé. Legalitás és moralitás, reálpolitika és eszménypolitika ütköznek itt folyvást. Az egyén külön és különb értékrendje tükröződik vissza a mégismorálban.

S tükröződik benne egyfajta fölény, felülemelkedés: alternatív látás. Aki ezt a morált magában hordja, jól tudja az mindig — (a régi kurucságnak ez volt a szelleme) —, hogy nem alternatíva nélküli sohasem az élet. Nem kimért sors az, hanem egyben döntés. Mindig van választás. Lehetséges a más. Nem lehet úrrá így sohasem az énen a beletörődés. Ki alternatívát lát, az szükségszerűen ellen-közöny-élet. Hozzá tartozik még oly leszerelésre, behódolásra hajtó szituációban is a hajthatatlanság, a meg-nem-alkuvás.

Végül, mint harmadik ismérv (a fénylő Bécs helyett a sárba süppedt magyar világot választó nagyszámú, hajdani, szép pataki élet tanúskodott erről) hozzátartozott ehhez a morálhoz a közösségi érzés, az önmagán túlnéző, felelős emberség. Egy sajátos színű patriótaérzés, etikus jellegű megkötöttségérzés nőtt fel s adódott tovább a kuruc hagyományban. S ebből nőtt ki végső soron a mégis morálja. A közösséghez tartozás, a nemzethez tartozás mély élményének, a kurucos-szabadságharcos patriotizmusnak volt ez erkölcsi, morális visszatükrözője. Hisz ki egy nemzetért is helyt kellett hogy álljon, felfokozottabban kellett éreznie annak a „mégis élni kell’ ősi etikáját, az életet nap mint nap tovább vivő népi etikát. Nem aludhatott ki sohasem annál a felelősségérzet. Csakazértis-t mondásra, mégis-tartásra késztette egy fenyegetett létű nép sorsának a szíven viselése. S ezt a sajátos nemzeti örökséget vitte át Ady a világveszélyeztetettség modern korában összemberi szintre. Tette pusztán nemzeti érzésből nembeli érzéssé, nem pusztán magyar, de összemberi daccá.

Mert a világméretű fenyegetettség időszaka volt a huszadik század, az imperializmus beköszöntő kora. Az általános válság szerves részeként soha nem látott méretű érték- s világnézetválság lett úrrá ekkor az emberi lelkeken. Szétestek a hagyományos identifikációs nagy létmagyarázatok. Nemcsak az „Isten meghalt” nietzschei szava hangzott, de — mint Malraux megjegyezte — felsötétlett az „Ember meghalt” gondolata is, nemcsak az ősi vallásos világkép: megkérdőjeleződött a felvilágosodás prometheuszi öntudata is. Felsejlett mint modern huszadik századi világfájdalom: a nihil érzete. Kellett a dac, kellett a mégis. A mindent elöntő negációban kellett az igen, az affirmáció. S ezt hozta meg Ady költészete. Egzisztenciális jelentést kapott ekkor nála, ami addig csupán nemzetbe zártan élt. Mint történt az Faust alakjával vagy a bolygó zsidóval, internacionalizálódott, összemberi jelképpé változott né'= is egy történelmileg kialakult, addig csak nemzeti jellegű szimbólumvív626