Életünk, 1983 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1983 / 7. szám - "Költészet és valóság" Király Istvánnal Ady-monográfiájáról beszélget Kabdebó Lóránt
tájaknak kopottsága, elhanyagoltsága, világból való kizuhantsága. Közelebb került hozzám ezek révén Ady élménye: a peremvidékeké. Könnyebben tudtam felfigyelni arra, hogy egy sajátos változás ment végbe a Vér és arany után Ady Endre lírai topográfiájában: Párizs helyett Érmindszent lett élete távlatot adó szimbolikus helye. Verscímekkel szólva: „Hazamegyek a falumba’’ vallomásába ment át az „El a faluból" korábbi parancsa. Nem pusztán egy falu, hanem egy jelkép, egy modell- táj lett számára Érmindszent: a peremvidékeké. Forradalmiságában előrelépve, a század szintjére felérve, megjelent írásaiban a peremvidék-tudat. S paradox módon messzebbre látott ennek birtokában. Sajátos vonása ugyanis a huszadik századnak, hogy megnőtt benne a pereméletek s a peremvidékek súlya, szerepe. A század új eszméi, gondolatai jobbára itt érlelődtek, itt születtek meg a peremvidékeken, avagy a különféle peremcsoportoknál. A század eleji kelet-közép-európai vagy a mai amerikai irodalomban egy jellegzetesen peremrétegből jövő írótípusnak, a zsidó íróknak hangsúlyos szerepe éppúgy bizonyság erre, mint az Ady, Móricz, József Attila, Illyés típusú írók helyi kötöttsége, peremtájakról való érkezése. A perem-európai — kelet-európai és ibériai — szellemi zóna erjesztő szerepe a század elején éppúgy, mint a latin-amerikai irodalom mai világsugárzása. Nem túlzás mondani — József Attila névadásából „a város peremén”-ből fogalmat alkotva —: a peremiét, a peremvidék a huszadik század gondolkodóinak, művészeinek egyik legfontosabb, távlatot adó kilátópontja. Könnyebb volt megérteniük saját korukat, a huszadik századot azoknak az alkotóknak, akik nemcsak a biztonságban, de a veszélyeztetettségben is otthonosan éltek, akik — Adyhoz hasonlóan — nemcsak a világ fényteli részének, nem csupán Párizsnak, de a megszűnt szekuritás szimbolikus helyeinek, a világ elesett, süllyedt tájainak — Érmindszentjeinek — üzenetét is magukban hordták. Az erősebb kihívás jobban kényszerített a végiggondolásra. Tisztábban lehetett látni mindig a peremről, a lenini „leggyengébb láncszemtől” a század törvényét: az egyenlőtlen fejlődést. Azt az ellentmondást, melyet mind külső, anyagi, mind belső, szellemi, mind civilizációs, mind kulturális vonatkozásban magában hordott s hord a huszadik század. Anyagi vonatkozásban a világ fényteli, fejlett országai mellett és mögött ott vannak ugyanis már ekkor mindig az elhanyagolt, éhező mélyek, a világ városai mellett a világ falvai. Amerika s Európa fényét, gazdagságát ellenpontozza a világ számtalan, süllyedt Érmindszent je; Ázsia, Afrika, Dél-Amerika. Szellemi vonatkozásban pedig adott az emberiség, melynek mindinkább látszik az oromtermészete, mely — Ady szavával — „az ember-agy” büszke lobogóját messzi csillagokra tűzte, de amely ugyanakkor tehetetlenül áll a maga irracionális, sodró mélyeivel szemben: felhőkarcolók és űrrakéták mellett Auschwitz-ek és Hirosimá-k telnek ki tőle. Együttjár a peremlét-élménnyel az ilyen típusú feszültségek érzése, tudása: az életnek mint leskelő nihilnek s mint lehetőségnek, mint emberelveszésnek és embergyőzelemnek, mint értékhiánynak és értékteremtésnek egyszerre látása. Ha szülőföldem s a különféle gyermekkori tájak ennek az élménynek, az Ady- féle peremiét-élménynek megérzésére tettek fogékonnyá, iskolavárosom, Sárospatak, egy másik sajátos Ady-élményt hozott közel hozzám: a mégis morálját. Földrajzilag- fizikailag messze feküdt ugyan egymástól Sárospatak s Ady szellemi fölnevelő tája, ahogy ő mondta: lelki szülőföldje, a szilágysági Zilah, de históriailag-szellemileg nem, egy táj volt a kettő: a protestáns-szabadságharcos, kurucos hagyomány hatotta át Sárospatakon is a napi életet. Fogékonyabbá tett az itt kapott örökség az Ady- életmű kulcsmotívumának, a kuruc-motívumnak mélyebb értésére. Fogékonyabbá tett az innen eredő s az egész életmű mélyén ott ható sajátos morálnak, — Ady kedvelt kötőszavából fogalmat alkotva — a mégismorálnak érzékelésére. Nyilvánvaló volt számomra, a protestáns, szabadságharcos, kurucos hagyományt érzelmileg, belülről ismerve, azt magamban hordva, hogy nem valamiféle biológiaipszichológiai tulajdonság, nem puszta vitalitás volt Adynál sohasem az először Ba- bitstól észrevett, lényegi személyiségjegy, a sajátos adys dac, de világnézetileg meghatározott szellemi tartás. Nem pszichologikumot s biologikumot jelentett ez nála, 625
