Életünk, 1983 (21. évfolyam, 1-12. szám)

1983 / 7. szám - "Költészet és valóság" Király Istvánnal Ady-monográfiájáról beszélget Kabdebó Lóránt

Igaz: a tudomány személytelenségre kötelez, megveti a lírát. De ez a személytelenség — legalábbis társadalomtudományi vonatkozásban — sosem lehet maradéktalan énelhallgattatás. Társadalomban élve és társadalomról szólva az élő, valóságos ember sohasem teheti teljességgel zárójelbe magát. Leírás s értékelés nem választható el oly következetesen s élesen egymástól, ahogy azt Max Weber híres előadása, A tudomány, mint hivatás kívánta. Jelen van folyvást a tudós megismerő munkájában (s ha másban nem, egy-egy szinonimamegválasztásban vagy jelzőámyalatban mindig kibukik az) saját világnézeti, szociológiai, politikai, szakmatörténeti stb. beállítottsága — a szituáltsága. Kötelessége ezt mindig jeleznie. Kötelessége nyíltan szólni róla: hogyan gondolkodik emberről, világról, mi a tételei megfogalmazásába elkerülhetetlenül belejátszó egyéni-emberi állásfoglalás, mi a szituáltság.

Nem az én belső egyéni érdekeltségének letagadása, de annak állandó ellenőrzése, korrekciója — meghaladása, véleményem szerint, így a tudós igazi feladata; az, hogy ne egyéniségének rendelje alá a tárgyat, hanem fordítva — a tárgynak az egyéniséget. A megismerésvágy, a valóságtisztelet, az önmagán való állandó, szívós változtatásvágy, fejlődni akarás legyen elsődleges benne, s ne egyéniségének adott formájához, élményeinek adott értelmezéséhez való ragaszkodás. Nem énelfojtást jelent ez, de énmeghaladást. Törekvést arra, hogy egybeessen szubjektivitás és objektivitás, a valóságos történelmi menet és az egyéni szituáltság. Az ellencédulázás fogalmával tudom talán leginkább érzékeltetni ezt a kívánalmat. Parancs kell, hogy legyen, véleményem szerint, mindig a tudományos igénnyel élő irodalmár számára, hogy azokat a tényeket, adatokat, gondolatokat „cédulázza ki” mindenekelőtt, azokkal nézzen következetesen szembe, melyek ellene szólnak prekoncepciójának, kedves, dédelgetett elképzeléseinek, önmaga ellen kell mintegy olvasnia. Ezen az úton, egy igazabb, teljesebb, a valósággal inkább összecsengő énszituáltság kiküzdésén át mehet csak előre a tudományos munka.

Az én, az egyéniség tehát meghaladható és meghaladandó, új, a korábbitól eltérő értékelési rendszerbe illeszthető be az egyéni élmény. Mindez azonban semmiképp sem homályosíthatja el azt az igazságot, hogy sohasem küszöbölhető az ki maradéktalanul a társadalomtudományi megismerésből, s főleg nem az irodalom- történetiből, kritikaiból. Az aktív befogadói jelenlét már eleve feltételezi itt az egyéni élmény és irodalmi élmény közötti állandó dialektikus kölcsönhatást. Az irodalmi élmény segít magasabb szinten tudatosítani, helyére rakni, átfogalmazni az egyéni élményt, s fordítva is áll ez: egy-egy egyéni élmény birtokában könnyebben képes ráérezni az én valamely irodalmi mű jelentésére. A műértelmezés — a Németh Lász- ló-i kifejezést használva — ilyen értelemben minden esetben „vérátömlesztés” is: élménytranszfúzió. Egyéni élmények áramkörébe kapcsolódik be az idegen alkotás. Hogy saját gyakorlatomból hozzak példát erre: nagyon jól tudom, hogy Ady-koncepcióm néhány egymással összefüggő alaptézisében — a peremiét, a mégismorál s a polifónia gondolatában — ott kísért a mélyben az Ady-élmény mellett a személyes élmény is. Az életmű nem utolsósorban azért is hatott rám oly sodró erővel, mert egyéni életem érzései, élményei, kérdőjelei is megfogalmazást, s nem utolsósorban választ kaptak benne.

Meggyőződésem: elősegítette például a Séta bölcső-helyem körül című költemény s a benne ott ható peremöntudat, peremgondolat megértését az, hogy Érmind- szenthez hasonló, isten háta mögötti, eltemetett kis falvakon át vezetett gyermekkoromban és szüleim révén később is életem útja, hogy egy nagyon mély, tudatalatti peremélményt hordtam magamban. Hiszen, a legközelebbi vasútállomástól majd 30 kilométerre fekvő, alig 600 lelkes kis faluban, a Gömör megyei Ragályon születtem, nagyszüleim Ady Szilágyságával szomszédos vidéken, a régi Partiumban, a romániai Szárazberken éltek. Nyaraim egy részét náluk töltöttem. Majd apámék is ide, szülőfalujuk közelébe, a Szatmár megyei Cégénydányádra költöztek; egy olyan faluba, mely az utolsó kisközségek egyikeként kapott csak villanyt valamikor a hatvanas években, s hol a falu főutcája esős időben még tíz évvel ezelőtt is szinte át- gázolhatatlan sárba süppedt be. Egészen halálukig, a hetvenes évek végéig ide jártam hozzájuk haza. Ady verseiből kapott értelmet, jelentést számomra ezeknek a