Életünk, 1983 (21. évfolyam, 1-12. szám)

1983 / 7. szám - "Költészet és valóság" Király Istvánnal Ady-monográfiájáról beszélget Kabdebó Lóránt

értékekre orientált, emberi tartás az irodalomban. Mindmáig meggyőződésem: mélyen igaz Matthew Arnold tétele: az irodalom sok vonatkozásban a vallás örökébe lép. Hisz míg az egyes tudományok csak az ember egy-egy szegmentumát — pszichológiai, históriai, ontológiai, biológiai stb. vetületét teszik tárgyukká: az irodalom (legalábbis a jó irodalom) a teljes emberre néz: magatartásformát, világképet kínál. A nembeli önmegvalósítás kiküzdött normái szerint, a történelmileg létrejött legmagasabb rendű értékek jegyében kényszerít nézetni az egyéni életet. Az egész emberhez szól; az én oromtermészetéhez. Ahhoz kihívás; éppúgy, mint a vallás.

A vallásos élménytől belém oltott értékigény szükségszerűen vitt el így az irodalomhoz. S mivel teoretikus alkat vagyok és nem közvetlen érzékelésre beállított ember, nem íróvá, de irodalomtörténésszé tett a bennem élő irodalomszeretet. Igaz: volt egy időszak életemben, 15—17 évesen, amikor magam is írtam verseket, novellákat (közölt is néhányat belőlük A mi utunk c. ifjúsági lap és a Sárospataki Ifjúsági Közlöny). De aztán tudatosan toltam el szinte magamtól az írói becsvágyat. Máig azt hiszem: határozott döntések, választások nélkül nem mehet előre az emberi élet. Az önmegvalósítás — mindig: önkorlátozás is. Az élet egy-egy lehetőségét el kell hogy vesse magától az én, hogy úgy ahogy, de realizálni tudjon valamilyen mást. Az egyéniség sosem szélességben, csak mélységben nőhet. Egy munkamegosztáson alapuló, túlfejlett világban illúzió többé az enciklopédizmus. Az egyéniségnek, ha valóban meg akarja valósítani a neki rendelt létet, szilárd döntések, állásfoglalások kristálylapjai közé kell tudni zárnia önmagát. Nem forgácsolhatja szét idejét, erőit. Az élet nem lehet más, csupán egy vállalás. Így lettem — szabadon Arany után — éneklő helyett énektanár.

Nem hozott-e ez magával valamiféle kisebbségi érzetet? Nem érzed-e másodrangúnak az írókhoz képest a munkádat? Nem érzed-e úgy, hogy a saját közvetlen élményeid így elfojtva maradnak, mások élményeinek utánélése csak a feladatod?

Véleményem szerint nem indokolt semmi ilyesfajta kisebbségi érzet. író s kritikus közt pusztán az előítélet állít fel értékrendet és válaszfalakat, de nem a valóság. S ha egy-egy rossz vagy közepes író — önmagát mintegy vigasztalva — gyakorta él is azzal a hittel, hogy pusztán azért, mert író, nagyobb nemzeti és társadalmi érték egy jó szerkesztőnél, kritikusnál, irodalomtörténésznél avagy irodalompolitikusnál: a gondolkodók előtt (főleg a recepció-esztétika térhódítása nyomán) nem kétséges az, hogy a mű lététől elválaszthatatlan a befogadás szintje, mikéntje is. Szükség van mindig felkészült, az ízlést befolyásolni tudó, „hivatásos” olvasókra: „előolva- sókra”, literátorokra, mégpedig nemcsak a jelen, de a múlt vonatkozásában is. Az irodalmi mű viszonylagos belső nyitottságából, a sejtésmezőn való megvalósultságá- ból — avagy alkotáspszichológiailag nézve — a diszkurzívtól eltérő, sajátos művészi gondolkodás, az intuitív gondolkodás természetéből törvényszerűen következik az, hogy minden igazán jelentős alkotás más-más korba érve másképp és másképp értelmezhető, az emberi fejlődés, az emberré válás előmenetelével együtt mind gazdagabban s mélyebben tárja fel a maga tartalmát. Kellenek tehát emberek, kik a folyvást tökéletesbedő irodalmi-poétikai gondolkodás, valamint a történelmi-társadalmi fejlődés hozta új kilátópontok birtokában ki tudják küzdeni egy-egy múltbeli alkotás lehető legjobb mai olvasatát, az ún. optimális olvasatot, kik képesek a műben ott rejlő, embert nevelő eszmei energiák minél teljesebb jelenbe való átsugározta- tására — az Ingarden-féle terminológiával mondva —: az ún. aktualizációra. Az irodalomtörténésznek ez a feladata. Saját kora számára kell a műveket újraolvasnia. Ezt a munkáját végezheti jól és végezheti rosszul. Ez minősíti, s nem foglalkozása.

Ami pedig az élmény elsődleges s másodlagos — eredeti avagy pusztán után- érző — jellegét illeti: itt sem áll helyt a megkülönböztetés. Nem pusztán az író, de beviszi saját élményeit az irodalom szakembere is a maga munkájába. Nemcsak a fiatal Lukács birkózott ezzel a kérdéssel az esszé problémáját tárgyalva, valóságos problémája ez minden művészetről szóló tudománynak.

623