Életünk, 1983 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1983 / 7. szám - Pósfai János: In memoriam Kulcsár János
A pályatárs hirtelen elvesztése megráz, a jó baráté megvisel. Kulcsár János mindkettő volt. Napok múltán is dermedten és értetlenül állunk, a tehetetlenség dühöt táplál: miért e kivógzésszámba menő hirtelenség, az életének éppen csak a delelőjére érkezett ember elvesztése? Mekkora a kárunk — kérdezi a tekintetünk, miközben bénító fájdalommal úgy nézünk egymásra, mint a jégverés, vagy az árvíz pusztítása után a kárvallottak. Csakhogy a mi kárunk, a mi veszteségünk sokkal nagyobb; a jégverés után még ikisarjadlnak az élő hajtások, az áradás szűntével elsimulnak a zajló vizek, ám János sorsa bevégeztetett... Még bennünk bongnak a búcsúszavak; a temető csendet szülő hallgatása bénít, szinte halljuk, hogy géppuskaropogással rászakad a zápor a ravatalozóra, később a jeltelen koporsóra, s míg riadt révületben, a fegyelem görcsével ballagunk a gyászmenettel a szakadó esőben, nem tudjuk még, hogy a tegnapi emberi viszonylatok, vonzások szétszakadása is ez már. Minden olyan hihetetlennek látszott, a valóságot belengték a furcsa ködök, s jajongő fájdalmunkban még nem fogtuk fel igazán a befejezett tény könyörtelenségét. 619 In memóriám Kulcsár János
