Életünk, 1983 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1983 / 7. szám - Száraz György: A tábornok XXVIII. (életrajzi esszé)
vettek benne a restauráció legszélső erői is, álcázva vagy föld alá szorulva, a politikai helyzetnek megfelelően. A hadakozó felek, ha tehették, igényibe vették külső erőik — ugyancsak nyílt és titkos — támogatását; kémkedés, hazaárulás, politikai szövetkezés határai ilyen esetekben összemosódnak, valójában minden már csak minősítés kérdése. Ebben az atmoszférában valósággal bur- jánzottak a komoly és komolytalan összeesküvések, összeesküvésnek is minősíthető titkos vagy félig titkos szövetségek. így 'állhatott elő a paradox helyzet: azok, akik henne éltek e légkör sűrűjében, s a harc minden (formáját megtapasztalták 1948-ig, de 1949-ben nem tartoztak a koncepciógyártó „legbelső körhöz”: jobban hihettek az ^összeesküvő kémbanda” meséjében, mint a távolabb álló „egyszerű lelkek”. A légkör nem tisztult 11949-re sem, hisz akkor már dúlt a hidegháború a nemzetközi politika, az ideológia csataterein. Ugyanakkor nemcsak a szovjet fejlődést valóban kísérő külső és belső aknamunka kezeltetett megszívlelendő történelmi tapasztalatként, hanem a 30-as évek koncepciós pereinek sorozata is. A mesterségesen túlhajtott 'éberség bibliája lett a Kratkij Kursz, az eltorzított „sztálini” párttörténet; „segédkönyve” pedig a nálunk épp 1949 elején, tömegkiadásban megjelent munka — amerikai szerzőpáros, Michael Sayers és Albert E. Kahn írta —, amely igazság és „koncepciós” (hazugságok ügyes vegyítésével, a népszerű kémhistóriák modorában adta elő az „egyetlen nagy nemzetközi összeesküvéssé” összeolvadó szóvjetellenes tevékenységet 1917 és 11946 között. A maga helyén még beszélni fogok arról, mekkora szerepe volt a könyvnek abban, hogy tömegek fogadták el valóságnak a Rajk-per anyagát. Tény, hogy A nagy összeesküvés olvasója számára a Kék könyv e mű egyenes folytatásának tetszhetett. Élt és hatott a sematikus vélekedés, amely szerint mindannak, ami a Szovjetunióban történt, nálunk is meg kell ismétlődnie. Az, ami mai szemmel talán a leggyanúsabbnak tűnhetnék, akkor bizonyító erővel hatott: ha volt Tuhacsevszkij, a oári tisztből lett „áruló vörös marsall”, akkor lennie kell „magyar Tuhacsevszkijnek” is. Beszéltem már arról, hogy idősebb Oesterreidher György valószínűleg azért békül meg börtönbe vetett fiával, mert „megtért bűnösnek” hiszi, aki „a bol- sevizmus elleni harc mártírjaként” áll majd a bíróság elé. Az 50-es évek elején pedig a fcényszerkitelepített Pálffy Györgynének ezt mondja majd az orvos, aki édesanyját kezeli ingyen, emberségből: „Tudom, hogy hazugság volt a kémkedés, hazaárulás, a régi rend visszaállítására való szövetkezés; a maga férje meg a többiek Rákosit és társait akarták megbuktatni, és én, mint kommunista, őszintén sajnálom, hogy ez nem sikerült.” Amikor az özvegy megmondja, hogy téved, Pálifify a pert megelőző időben sohasem szállt szembe Rákosival, a doktor nem is leplezi csalódását. Aki manapság keresi a magyarázatot az akkori magatartásokra, az többnyire egy oldalról közelít. Csak morális, vagy csak politikai kulcsot próbálgat, abszolút erkölcsi (bátorságot vagy gyöngeséget feltételez, emberi vagy eszmei elkötelezettség határozott vállalását vagy megtagadását; pedig lélektani motívumok, eszmei—politikai szempontok, alkati sajátosságok, előítéletek keveredéséből született az egyes embereknek nemcsak magatartása, de nyíltan vállalt vagy titkolt meggyőződése is. Még egy paradoxon: a dogmatikus kommunista, aki Pálfify György származásában, neveltetésében is a bűnösség kétségbevonhatatlan bizonyítékát látta, valójában hittestvérévé vált a régi rend fanatikus hívének, aki osztályárulót látott a Horthy-tisztből lett tábornokban, s nem kis elégtétellel nyugtázta: lám, még ezeket is elárulta! 613
