Életünk, 1983 (21. évfolyam, 1-12. szám)

1983 / 7. szám - Száraz György: A tábornok XXVIII. (életrajzi esszé)

A per — azaz inkább: a perek — következménye az is, hogy az utólagos ítéletek többnyire zavarosak, a valódi és ál-okoskodások egyaránt színükre és visszáruikra fordíthatók. Egyesek a Pálffy és társai kivégzését tétlenül tűrő tábornokokat hibáztatják — a hangosabb vádaskodástól csak tragikus sorsuk kíméli meg őket —, mások, főként nyugaton, a „katpolos” Pálíffyval, Koron- dyval szemben az 1950-ben kivégzetteket tartják „igazi mártíroknak”. Jellemző példája a tények körüli zűrzavarnak, de főképp a rokon- és ellenszpnvek hatására torzuló emlékezet ficamainak Bartha Albert emlékirata, amelyet az 1946—47-es honvédelmi miniszter — Pálfffy ellenfele — 1960-ban, New Yorkban vetett papírra, a Svájcban élő magyar történész, Gosztonyi Péter felkérésére. Érdemes ebből egy kicsit bővebben idézni:

,/Mikor a beosztási táblázatokat vizsgáltam, a Parfy (sic!) név feltűnt nekem, hogy ezt a nevet valahol már hallottam. Érdeklődésemre jelentették, hogy füzérfőhadnagy volt és az egész ütegével orosz hadifogságba esett. Moszkvában kommunista kiképzést kapott és mint szélsőséges kommunistáról beszéltek róla ... Még Debreceniben, Rákosiék javaslatára, Portfy a katonai rendőrség parancsnoka lett. Ez volt a magyar GPU... Eszembe jutott, hogy négy fiamnak, akik a lágymányosi cisztercita főgimnáziumba jártak, egy Parfy nevű iskolatársuk volt, aki a közelünkben lakott és mindennapos látogatónk volt. Magamhoz hívattam, hogy megtudjam, azonos-e a fiaim iskola társával ?... Amikor belépett, azonnal felismertem ... Rendkívül megörültem, mert Porfy- ról eszembe jutott fiaim egykori gyerekszobája a zsibongó gyerekhadddal, az örökké jókedélyű Porfy Gyurkával. A kedves emlék hatására fölálltam az íróasztalom mellől és elébe mentem. ,Te vagy az, Gyurka?’ — kérdeztem tőle és átöleltem. Porfy rendkívül zavarba jött, a váratlan meleg fogadtatás megrázta. Megindultan mondta: ,Igen, miniszter úr, ón vagyok a Gyurka. De sajnos, már nem a régi Gyurka, mert talán a miniszter úr nem is tudja, hogy én a kommunista párt tagja vagyok, akit ma miár nem ölel meg senki.’... Elmondta, hogy a Don folyó kanyarban hadifogságba esett... Felszólították, hogy vagy elvégzi az átképző katonai iskolát, vagy pedig elviszik Szibériába. Szibériáról hivatalból is rémhíreket terjesztettek és tudta, hogy onnan senki sem tér vissza. Ezért kénytelen volt jelentkezni a kiképzésre, azzal a reménnyel, hogy valamikor visszajöhet hazájába. Bevallotta, hogy lelkében sohasem volt meg- győződéses kommunista és nem is lesz — de sajnos, egyelőre nincs visszatérés ... Végül még én vigasztaltam, hogy a katonai rendőrségnek nem az a hivatása, hogy politizáljon, hanem hogy rendet tartson. Ettől még megmaradhat becsületes magyarnak. Melegen búcsúztam el tőle. Valóban nem hallottam róla semmi rosszat... Nem tudom, hogy nem-e beszélgetésünk hatása alatt nem ártott senkinek. Porfynak nagy ellensége volt Pálfy—Oszterreicher (sic!), aki a kommunista tekintélyét féltette az intelligens fiatal tiszttől. Ennek a versenyfutásnak esett áldozatul később Porfy, akit, mint később értesültem, Pálfynak .sikerült valami tisztogatás során koholt vádakba keverni, amiért Por- fyt letartóztatták, majd később Oroszországba vitték, ahol nyoma veszett. Szegény kis Porfy Gyurka! Az orosz fogságban feladta meggyőződését, hogy visz- szatérjen hőn szeretett hazájába, és a sors kifürkészhetetlen akaratából mégis Oroszországban halt meg ...”

Nem tudni, e zűrzavaros írásban mi a tudatos torzítás, és mi írható a romló emlékezet számlájiára. Hisz Pórffy nem volt feje semmiféle „magyar GPU”- naik, a fogolytáborokban nem fenyegetésekkel verbuváltak az antifasiszta iskolára — bizonyítja az is, hogy a tisztek közül elég kevesen jelentkeztek —,