Életünk, 1983 (21. évfolyam, 1-12. szám)

1983 / 7. szám - Száraz György: A tábornok XXVIII. (életrajzi esszé)

maga többet emésztene föl évente, mint Csonka-Magyar-ország egész évi költségvetése”; és még akikor is [hátravan „az óriási anyagszükségletnek beszerzése és raktáron tartása vagy tömeggyártásának előkészítése”. Nincs vas, réz, kőszén, nincs olaj, benzin, a hadiipar fejletlen, körülöttünk hadseregek 600 ezres békeállománnyal, elsőrendű haditechnikával felszerelve. Koltay ezek után fölteszi a kérdést: „Mi marad nekünk?” A válasz — nem is lehet másként — már Szinay tábornok harcos optimizmusának megfelelő: „Haladjunk tovább szorgalommal és alapossággal. A magyar katona mindenkor dicsősége volt a haircmezőnek, -reméljük, a jövőben is a csataterek -ura lesz.”

Felismert valóság, vélt és valódi nemzeti oélok, lehetőségek és vágyak konfliktusa — ez az, ami a „-modem” Gömbös Gyula csapdájába csalja a fiatal tisztikart, s előkészíti a „német—magyar fegyverbarátság” gondolatának befogadására. De kétségtelen, hogy itt, a Ludovika különös körülményei között is jelentkezik az a ‘bizonyos „politikai nemzedék”, amelyről már beszéltünk, s amelynek sorsát Bálffy György -életútján haladva nyomon követjük.-Ekkor, IStai-ben avatják — -rangelsőként, kitűnő eredménnyel — hadnagy- gyá Sólyom László tüzér akadémikust; 1935-ben jelentkezik majd a Hadiakadémiára, a francia hadseregbe -küldik gyakorlati szolgálatra. 1939-ben végez, akárcsak a vele együtt avatott Beleznay István; egyszerre lesznek mindketten vezérkari testületbeli századosak. Fálfjfy-Oestenreicher főhadnagy még eléri őket a Hadiakadémia padsoraiban, csakúgy, mint az egy évvel utána, 1933-ban avatott Illy Gusztáv. Pónfify csapattiszt marad, -éppúgy, mint a legkésőbb végzett Rév-ay Kálmán, aki az ,1. huszárezredben kapja meg beosztását. ,

Bálffy -és Sólyom László már az 'Egyesült Izzó tisztviselői, amikor Póirffy György a 2. hadsereg üteg-parancsnokaként a frontra indul; a Donnál fogságba esik, az elsők között -jelentkezik antifasiszta iskolára a tisztek közül; énekkart szervez a kraszn-ogorszki táborban, és Rákosi Mátyás extra cigarettacso- mag-okat visz neki, hogy csillapíthassa -gyötrő nikotinéhségét. 1944-ben már magyarországi bevetést megelőző partizániskolára készül, amikor Révay Kálmán huszárszázados és Almásy Bál hadiműszaki törzskari ezredes — Oesterreicher honvéd hajdani ütegparancsnofca — a Kiss János altábornagy vezette katonai ellenálláshoz kapcsolja Beleznay István vezérkari őrnagyot, aki velük együtt sétál be november 22-én a Tartsay Vilmos lakásán állított kelepcébe, s csak annak köszönheti megmenekülését, hogy Almásy Bál azt vallja: nem- tudott az összejövetel céljáról, ott és akkor kívánták -beavatni. Ö tehát szabadlábra keiül a Margit-körútról; Révay és Almásy — a „hazaárulási pör” negyed- és hetedrendű vádlottjaiként, kegyelemből megváltoztatott halálos ítélettel — hamarosan a sopronkőhidai fegyház lakója lesz.

Révay, a Ludovika egykori „festőművésze” itt majd újra kamatoztatja régen -gyakorolt tudományát, portrékat készít a fegyőrökről, és — ahogy írja, „hála az emberi hiúságnak” — egykettőre „börtönskriblerré” lép elő Alimásy- val együtt, lilil vázlatot készít a fegyház életéről, „művészi másodvirágzásáról” így ír az 1-946-ban kiadott albumban: „A Múzsához fohászkodom. Szeretném felidézni. Szeretném idevarázsolni sopronkőhidai appartementomfoa. A rozsdás küblire meresztem tekintetem. Addig-addig meresztem, amíg áttetsző leplekben íki nem kél belőle egy tündéri bajadér és andalító táncba nem kezd. ö az, -akit szólítok. A sopronkőhidai -Múzsa. A fantáziát nem lehet béklyóba verni, vele szemben tehetetlen a vasrács -és szurony. Különös érzés: eddig lovon ültem, most itt ülök e felf-ordított vájdlimgon és csöbörből merítem ihletemet. Hiába, aki művész, az művész. Én nem vagyok az. De megkísérlem,

607