Életünk, 1983 (21. évfolyam, 1-12. szám)

1983 / 7. szám - Száraz György: A tábornok XXVIII. (életrajzi esszé)

huszárokat. (A képzőművész szakosztály védnöke egyébként Gálán tay-Glock tábornok, a jelmezes ünnqpségék szervezője, a Ludovika (hivatalos giccs- és al- legőriafestője; egyébként azzal, hogy épp ebben a tanévben rendez vitát az aktfestészetről, bizonyítja, hogy mégiscsak nyitottabb szellem a majdani új kormány kultuszminiszterénél, a Klebelsberg helyére lépő Karafiáth Jenőnél, akinek egyetlen nagy tette, hogy leplekkel kívánja eltakarni a köztéri szobrok meztelenségét. Szó ami szó, Révay akadémikus festészete ekkortájt mintha Galánitay-Glodk ízlés- és stilusvilágát tükrözné: a katolikus kápolna falán zászlós, díszruhás hallgató néz föl (Magyarország Védasszonyáira, egy másik faliképen Szent Borbála áll, térdig gomolygó lőporfüstben, egy harmadikon a „harciban védelmező Gábor arkangyal”, talpig páncélosán, pajzzsal-glóriával, hatalmas szárnyakkal; a negyedik képen megint a „diadalmas Szent György, a lovasság védőszentje” látható, lábánál a döglött sárkány feje, mögötte nyargaló huszár. Révay tervezi az idén rendszeresítendő sport emlékérmet, fest sunyin hunyorgató Júdást, nyitott tenyerén a vérdíjul kapott pénzdarabokkal, meg allegóriát, Szimay iskolaparancsnok eszmei stílusában: sisakos akadémikus védi magasra emelt karddal a csoribult kő országcímert, mögötte sugarasan kél a nap, fönt jelmondat: „Akadémikusak, mit akartak? Magyar feltámadást!”

Ogy látszik, egy kicsit versenytársak a nála idősebb, harmadéves Oesterreich er Györggyel, aki maga is jeleskedik a rajztudományban, noha őt nem vonzza az allegóriafestészet; művei legalábbis nem maradtak fenn sem a kápolnában, sem a Ludovikás Levente számaiban. Viszont ott van a februári képzőművészeti verseny négy díjazottja között, Révayval együtt. Tevékeny részt vesz a hadtudományi szakkör munkájában; legalábbis erre mutat, hogy dicséretet kap egy pályaműre, a címe: A katonai szellem megteremtésének állami és társadalmi eszközei. A dolgozat, sajnos, nem maradt fenn; viszont azt, hogy a szakosztály szellemében eltért a Szinay—.Rózsás—Galántay féle primitív „eszmeiségtől”, egy másik dolgozat bizonyítja, Koltay Jenő akadémikus pályamunkája.

Az írás — Védőrendszer és fegyveres erő — jellemző a katonai gondolkodás átalakulására, érdemes belenézni. Kompiláció jellegű, tehát nem egyéniséget mutat, hanem bizonyos általánosítható irányzatosságot. Félig-meddig még a zsoldos hadsereg korszakában vagyunk, érthető, hogy az ifjú szerző von Seeckt vezérezredes, az ugyancsak önkéntes német Reichswehr főparancsnoka nyomán fejtegeti, hogy a lassan mozdítható tömegek ellenében gyors, ütőképes hivatásos hadsereggel kell a döntést kierőszakolni, különben — akár az 1914—1:8-as háborúban — őrlő állásharc következik, amelyben azé lesz a győzelem, akinek nagyobb tartalékai vannak. Koltay ezek után nagyjából felvázolja a villámhábanú-stratégiát: gépkocsizó gyalogsággal és tüzérséggel megerősített harckocsizó seregtestek „rögtön a háború kitörésekor fantasztikus gyorsasággal és merészséggel, hatósugaruk teljes kihasználásával, mélyen az ellenséges ország (belsejébe betörnek, ott saját repülök közreműködésével az ellenséges hadianyaggyárak, repülőalapoik, továbbá a felvonulás szempontjából fontos tárgyak, állomások, gócok elfoglalásával az ellenségnek mérhetetlen károkat okoznak”. A cikk további részében arról van szó, hogy „milyen védőrendszerrel és fegyveres erővel kell egy modem államnak (bírnia”, majd meglepően józan, fanyar megállapítások következnek: „áldatlan gazdasági és pénzügyi viszonyaink következtében sohasem lennénk képesek hatalmi tényezőink ilyen mértékű kihasználására”, hiszen egy korszerű hadsereg fenntartása „egy606