Életünk, 1983 (21. évfolyam, 1-12. szám)

1983 / 7. szám - Ágh István: Dani uraságnak (lírai szociográfia)

jártunk, kimentünk, nem indultak eí a lovak, megsüllyedtek. )Mít csináljunk! Ezt a répát hogy lehet lerakni? Próbáljuk meg a Zalavárt, fogjuk rá! Ráfogtuk arra a nagykocsi répára, deszkáig megrakva. A mi lovainkat a két lovat hajtottuk előtte, hát ugye, mint a csődör ment a lovak után. -Azt a nagykocsi répát kihúzta. Annyira lékuporcolt, leguggolt valósággal a kocsi elé, hogy egy arasz nem volt a hasa meg a föld között, annyira nekirugaszkodott, végighúzta a földön azt a nagykocsi répát. Micsoda erő volt benne, mikor a mi két lovunk megsüllyedt és nem. húzta le a répát a földről! Borzasztó erő volt benne. Akkor még csődör volt és ment a lovak után. (Lehet, ha- nincsenek lovak, akkor nem húzza le. Élvezni szoktuk, persze arra otthon vigyázni kellett, mert nem volt szabad rosszat csinálni vele, azt élveztük, mikor elmentünk valamerre és meglátott valami lovat az úton, a feje mindig járt, mint afféle cső- döré, akikor aztán megiramodott, akkor engedtük, ment, úgy kihabosodott, Csak arra kellett vigyázni, mire hazaérünk, megszáradjon. Mert akkor baj lett volna, ha a ló vizes. Apád féltette. Nem is hogy féltette!

— Egyszer a Bánom-tagban — mondja a nővérem — ott öt hold föld volt, kukorica, öík ekéztek, mi meg kapáltunk. Hazafelé fölültünk a kocsira. Mondogatja: Ti szegények! Elfáradtatok. Na, mondom, egyszer megsajnál minket is. (Azt mondja, nem ám titeket, hanem ezeket a szegény lovakat. Minket nem sajnált, hanem azokat a szegény lovakat.

— Szép ló volt a [Cella, törzskönyvezték is. Én magam is ott voltam, mikor jött az a 'Lajos, 'én mentem szegény Zaliavár után, elballagtunk oda, bekötöttük az istállóba, a Cellát meg visszavezettük. Ez nyugodtabb, nem nyugod- tabb vérű, szelíd, de borzasztó nagyvérű volt. A világból ki lehetett volna hajtani. Emlékszem, Piriten törzskönyvezték, és az volt a föltétel a formaság mellett, hogy a homokban fölült a szánra négy ember nyáron, úgy próbálták ki, hogy jó húzó vagy nem jó húzó. Magyanfélvér fajtájú. Vele szoktuk hazahordani a szőlőt szüretkor, egyszusszra elment a Somlóra, csak ott állt meg a pince előtt. Egész úton- tartani kellett, hogy ne siessen. Apád a Cellát is szerette, mert jóindulatú ló volt, csak kényes. Ha elhoztuk Devecserbe, akkor két napig nem ivott, valami más szagot érzett, enni evett, de két napig nem ivott. Azért volt ez baj, mert akkor lesoványodott, összeesett. Örültem neki, mikor cseréltünk, könnyebben kezeltük, szelídebb volt, bár ez is kezdett elromlani, mert a végén ezt is elkényeztették, mert ennél sem volt más, mint egy kis pálca. En Iszkázon mást, mert a kocsis embereknek van ilyen meg olyan nád- nyeles ostoruk, Iszkázon én madzagon kívül mást nem láttam.

— Dehogy nem láttál — szól a nővérem kökbe. — Ott volt az asztalnál, mikor ettünk. Mindig ott volt, mikor a Lackó röhögtetett bennünket. Olyant mondott, hogy a Kardos Jóskának minden belement a tányérba. Mindig olyan bolondokat mondott. Jaj, minidig rötyögtünk.

— Jobb volt, ha apád nem volt otthon — mondja az anyám.

— Akkor szabad volt a vásár. Nagyok voltunk, már érettségiztünk. Így állt az ostor, ni, a falnak támasztva.

A cellával lehetett volna szelíden kocsikázni, akár magára hagyni az utcán, ha apám beszalad ügyeit intézni valahová. Nyugalmasabb lett a gazdálkodás. Nemcsak a testi ereje, a földje is megcsappant az öregnek tizennégy holdra a huszonnégyből, a többit bérbe adta úgy, hogy miég azt a csekély bérletet sem fizették rendesen.

Zalavár ideje alatt egy évre apámból kulákot csináltak, a beszolgáltatást számolni fölösleges, az_ egész termést, a minimális fejadag kivételével be

589