Életünk, 1983 (21. évfolyam, 1-12. szám)

1983 / 6. szám - Zalán Tibor: Külföldi magyar könyvek - Szűcs Imre: Fekete szárnyú szél

meg Újvidéken Csorba Béla, s errefelé fordította lova orrát a közülünk korán elment, csöndes-drága költőbarát, Werbőczy Tóni is ...

Valami egészen különös lét- és helyzetértékelésről van esetünkben szó, amikor a világlátást a költészet ördöge — s nem angyala — élesíti könyörtelenné, kíméletlenné.

Elképzelhető, hogy Bettes költészetének kulcsszava az irónia. De az is lehet, hogy inkább a humanizmus. Talán ironikus humanizmus! Bizonyos csak az, hogy talált magának egy kifejezési formát, mégpedig egy olyant, amelynek legalább két erénye van: rendkívüli pontosságot biztosít a költő beszédének, egyúttal kacagásra ingerli az olvasóját.

Miben áll ez a pontosság?

Bettes úgy gondolkodik a világról, hogy a létező változót tiszteli benne — s ez a változás az értékekre, azok rendszerére is vonatkozik.

Tudja tehát, hogy minden pillanat másabb az őt megelőzőnél, ebből következően az előzőnek lehet a tagadása is. Az ének hol a „húsőrlőben” szólal meg, hol pedig a „boxercicomás” világban. Anélkül, hogy az éneklő helye, helyzete megváltozott volna. E két, a napi léthelyzethez képest heroikus állapotot olykor a „tepsiiét”, máskor a „morzsa-nesz” kisszerű helyzete váltja fel.

Ha annak idején a költők a „lélek mérnökei” voltak, akkor ma Bettes a megélt valósága szeizmográfjaként funkcionál. Borzalmasan jól áll neki néhány dolog. Így a halandzsa (Galibabu abuliba), az is, ahogyan a szájába dugott nyalókát kiköpi (sepregettem én is a futrinka utcát mazsolával), ahogy észreveszi maga körül a kreált, elnyomó műanyagvilágot (sztaniolleopárd, rózsaszín vattacukros ködvrivalgások), ahogy kérdez (a költők szavát ki figyeli az éjben?), ahogy egy vonással jellemzi a kort, a korát, melyben él (a zenekarban körbehordozzák / a véres karmesteri pálcát).

Kevésbé meggyőző, amikor személytelen, „objektív” próbál lenni (József Attila- hommage-ja), amikor nagy kérdéseket nagy hangon kérdez meg és fölöslegesen (leéghet az emberiség háza? / leéghet az igazak hazája?), amikor a bárgyúság kritikája maga is bárgyúságba ragad (Esti mese).

Mert Bettes nagyon ért a vershez, le is tud mondani a lírai hatásokról. Tanításaiba bölcsességeket tud becsempészni (ne lopjátok el őseink alól a felhajtható fedelű hokkedliket), vállalásait a megértett reménytelenség felett érzett szomorúság színezi át (talpig megváltó hangulatban).

Költői vállalkozása mottójául két sorát emelhetjük ki: „szavak mocsarában / húzod a lábad költészet”. Vitánk csak annyi ezzel a versvilágától egyébként érzelgősségében elütő két sorral, hogy a fordítottját tartjuk igaznak. Jelen pillanatban nem a költészet vonszolja magát a szavak mocsarában, sokkal inkább a szavak vergődnek a költészet mind áporodottabb és manipuláltabb mocsarában.

Milyen szerencse, hogy a rimaszombati költő érzékeny, nagyszerű munkáival (melyek régen túl vannak az „ígéretes” szinten) ez utóbbi tételt látszik képviselni, igazolni, erősíteni.

SZŰCS IMRE: FEKETE SZÁRNYÚ SZÉL (Fórum Könyvkiadó, Üjvidék)

Ami igaz, az igaz. Szűcs Imrének eleddig egyetlen könyvét sem olvastam. Az én hibám, belátom. Az viszont, hogy új könyvét elolvasva bizonyos vagyok abban, ezután végképp nem fogom egyetlen könyvét sem a kezembe venni, már megfontolt és átgondolt elhatározásom.

Mert nem az a bajom Szűcs Imrével, hogy harmatgyenge verseket ad közre — az én megítélésem szerint. Még az sem, hogy unalmas és kimódolt. Inkább szemlé575