Életünk, 1983 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1983 / 6. szám - Pomogáts Béla: Színhelyek - Karátson Endre írásai
S' POMOGÁTS BÉLA Színhelyek KARÁTSON ENDRE ÍRÁSAI Karátson Endréről már tud a hazai irodalmi élet, azt legalábbis tudja, hogy szerepe van a magyar irodalom külföldi arculatának megrajzolásában, s hogy Párizsban is magyar író maradt, sőt ott vált belőle magyar író, akinek egy-egy elbeszélése teljes joggal kaphatna helyet modern irodalmunk képzeletbeli antológiájában. Budapesten az Idegen Nyelvek Főiskoláján tanult, majd Párizsban letelepedve az École Normale Supérieure növendéke volt. 1969-ben védte meg Le Symbolisme en Hongrie (A szimbolizmus Magyarországon) című doktori értekezését, amely a Presse Universitaire de France kiadásában jelent meg, s amelynek hazai, magyar nyelvű megjelentetése többször is szóba került. 1971-ben adta közre E. A. Poe et le groupe des écrivains du „Nyugat” en Hongrie (E. A. Poe és a Nyugat íróinak csoportja Magyarországon) című munkáját, majd Jean Bessiére-rel közösen összeállított Déracinement et litté- rature (Gyökértelenség és irodalom) című könyvét, amely a modern elbeszélő irodalom gyökértelen vagy száműzetésben élő mestereinek világképét mutatja be. E műveiből is kitetszik, hogy a modern magyar irodalmat, elsősorban a Nyugat „nagy nemzedékének” munkásságát helyezi el a huszadik századi világirodalom törekvései között. Korábban a Clermont—Ferrand-i egyetemen, jelenleg a Lille-i egyetemen dolgozik, mint az összehasonlító irodalomtudomány tanára. 1967-ben látott napvilágot Lelkigyakorlat című novelláskötete, magyar nyelvű elbeszélései és esszéi a párizsi Magyar Műhelyben és a hollandiai Mikes Kelemen Kör kiadványaiban kerültek az olvasó elé. Ojabb írásainak gyűjteménye: a Színhelyek a londoni Szepsi Csombor Kör kiadásában jelent meg, s egy határozottabban elbeszélés-jellegű írás (De profundis) mellett többnyire útibeszámolókat foglal magába. Ezek az útibeszámolók pontosan jelzik, hogy Karátson Endre miként ítéli meg az elbeszélés, egyáltalán az irodalmi ábrázolás esélyeit. Érzékletes képekben idézi fel utazásainak változatos terepét: az isztriai Rovinj városát, egy spanyolországi bikaviadal forró légkörét, egy portugáliai monostorban tett látogatását, végül a görög szigettengerben található Santorini vulkánsziget turisztikai látványosságait. Az árnyalt, megelevenítő erejű leírások mégsem arra valók, hogy a nagyvilág kellemes vagy éppen csodálatos helyeiről adjanak amolyan irodalmi-turisztikai beszámolót. Nem a táj mediterrán pompája, a műemlékek mitikus légköre, a tengerparti nyár perzselő élményvilága áll ezeknek az írásoknak a középpontjában, noha Karátson érezhető kedvteléssel, időnként kétségtelen rosszmájúsággal ad képet mindarról a figyelemre méltó látványosságról, amelyet a természet és a kultúra megalkotott. Ezek az útiképek mégsem az idegen tájakat és városokat mutatják be elsősorban, hanem az írót magát, pontosabban jelenlétét a tájban, még pontosabban azt, hogy mennyire sikerül jelen lennie, mintegy feloldódnia a nyári vakáció elemi örömeiben és kulturális élményeiben. Megmondhatjuk előre: alig-alig sikerül. Karátson Endre a jelenlét alapvető konfliktusának kibontására törekszik, s minél érzékletesebb a környezet leírása, annál inkább arról győz meg bennünket, hogy ő maga, teljes emberi személyisége ebben a gazdag realizmussal vagy csúfondáros iróniával ábrázolt környezetben nincs igazán jelen. A személyiség és a külső világ kapcsolata válik kérdésessé ezeknek az 573 ■ iiCj
