Életünk, 1983 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1983 / 6. szám - Zalán Tibor: Külföldi magyar könyvek - Bettes István: Bohócok áldozása
útibeszámolóknak a tanúsága szerint, mint ahogy Karátson korábbi elbeszélései is a személyiség önmagába zártságát, emberi kontaktusainak többértelműségét kívánták bizonyítani. Ezek az elbeszélések ismeretelméleti kísérletek és példázatok, azt kívánták igazolni, hogy az igazi valóságot nem a tényekben, hanem a tények mögöttes világában lehet megragadni, s az ember valódi személyiségét minduntalan elfedik azok az arcok, amelyeket a külvilágnak mutat. Tanulságosan mutatta be Sipos Gyula a Lelkigyakorlat különös novelláinak íróját a párizsi Magyar Műhely lapjain: „A bizonytalanság írója, akárcsak a kétkedő diktátor, az alkotás tükrében öntelten gyönyörködő teremtő, parányi világszínházában megrendezett játékából nem vonhatja le a bizonyosság megnyugtató érvét; alany és tárgy között hidat nem verhet; magában hősiesen visszatérve, csak különösségét és kételyeit vállalhatja.” A Színhelyek nyári vakációs világa is ilyen világszínház, a rovinji templom, a spanyol aréna, a portugál monostor és a görög sziget ennek a világszínháznak az alkalmi „színhelyei”: csupán díszletek, minthogy a történések lényegéhez alig van közük, ez a személyiség zártabb világában érvényesülhet csupán. Az alany: a vakációzó párizsi magyar író és a tárgy: a napfényben fürdő, égő színekben gazdag mediterrán, tengeri világ ezért nem találkozhat igazán. A jugoszláv Rovinj, a spanyol tengerpart, a portugál monostor és a görög Santorini ezért nem „tere” a történetnek: nem „tere”, amelynek epikai szerepe volna, csupán „színhelye”: azt is mondhatnám, díszlete. A dráma, amely e színhelyen zajlik, szinte független a vakító színekkel festett környezettől: ez a magányos személyiség drámája, a személyiségé, amelynek mindig meg kell küzdenie a maga múltjával, emlékeivel, kudarcaival, s meg kell küzdenie a saját létének korlátáival, esendőségével, végességével. „Kedved volna — olvasom — szétdobálni az öblöt, fenekestől felforgatni a városkát, nekiugrani az ajtóknak, lefúrni az alapzatokig, megkeresni ravaszul rejtőzködő szellemét és szóra bírni, akár erőszakkal, torkát szorongatva vagy gyomrát öklözve. És ha rajtaütésed eredménnyel nem járna, ha a mosolygó, csillogó, pasztellszínű felszín mögött kapualj, üreg, alagút és maga a vízfenék is üresen kongana, elszórnád magokként jegyzeteidet, teremjen belőlük új öböl, új város, amely nem az útikalauz leírásával, hanem a gyökereit tápláló mondatokkal, önmaga történetével azonos.” Ez a történet: az emberi személyiség története, s az alany és a környezet éles szem- beállításában a személyiségnek eme belső története kap igazán szerepet. Irónia és távolságtartás, ritmus-érzés és redukált formai világ, szóhókuszpókuszok és avant-garde gesztusok, szürrealista tisztaság és fekete humor, gyilkos szatíra és az élet apróbb mozzanatainak a szeretete, abszurd és romantikus lágyság... Gyanúsan sokféle és gyanúsan összeférő jellemzőit soroltuk fel itt Bettes István költészetének. (Bettes Rimaszombaton született 1954-ben, költő, két gyermek atyja.) A felsoroltak bármelyike elegendő lenne ahhoz, hogy a fiatal csehszlovákiai író helyét megkeressük a magyar irodalom palettáján. Ám, ha megtaláltuk is, nehezen tudjuk megadni e hely koordinátáit, mert mint látjuk, kevesen jártak itt előtte, s e kevesek is nagyon különböztek egymástól. Járt itt Karinthy Frigyes, meg Weöres Sándor, meg szatirikus hajlamaikor Orbán Ottó, meg hát erre kószál(gat) mostanában Palotás Dezső és Cselényi Béla, 574 Külföldi magyar könyvek BETTES ISTVÁN: BOHÓCOK ÁLDOZÁSA (Madách Könyv- és Lapkiadó n. v., Bratislava)
