Életünk, 1983 (21. évfolyam, 1-12. szám)

1983 / 6. szám - Száraz György: A tábornok XXVII. (életrajzi esszé)

bolásra bujtogattak s a néma sétából gyalázatos rombolás, aljas fosztogatás lett. A romboló tömeg több helyütt lövöldözött a rendőrökre, kövekkel dobálta meg, megtámadta a járókelőket, betört a villákba..

*

Bethlen sajátos zsenialitással építette ki és tartotta meg egy évtizeden át a maga személyes hatalmát, amely valójában nem erőegyensúlyra, hanem — mármér bevallottan — a „kisebb rossz” elvére épült.

Olyan látszat-parlamentarizmust teremtett, amely alig korlátozta a hatalom gyakorlásában, de nyugat felé mégis bizonyos „polgári” demokratizmus képét mutatta, különösen akkor, ha a külső megítélésben gazdasági és politikai érdek is közrejátszott. Biztonságot nyújtott a „fehér anarchia” ellen, de meghagyta lesállásaikban a visszaszorított terroristákat, hogy a rettegők továbbra is érezzék a „bethleni garancia” szükségét. 'Kiül- és belpolitikai meggondolásból „élni engedte” a megfélemlített szociáldemokrata vezetőket, ennek fejében olyan egyezségre kényszerítve őket, amelynek segítségével már-már ő jelölhette ki a legális munkáspárt ellenzékiségének határait; ha kellett, e pártot a „renitens” tőkés csoportok hátába nyomott revolverként is használhatta. Valószínűleg a pey-erista vezetés ijesztésére engedélyezte 1925-ben a Vági-féle MiSZMiP működését, amely jó volt azért polgár-riogatónak is: ne higyjék, hogy a „vörös veszedelem” mindörökre eltűnt az országból! Még az sem lehetetlen, hogy számításaiban Stromfeld „bőrsapkás” R-gárdistái és a 'MOVE „lövészei” egymást fenyegetve kiegyenlítő erőkként szerepeltek.

Jellemző, hogy milyen könnyedén bánt el a liberalizmus képviselőivel.

„Liberális”: a meghatározás igazából csak gyűjtőnévként használható, hiszen a polgári demokratikus ellenzék, csakúgy, mint előbb is, többféle csoportra oszlott, más-más rétegekre támaszkodott. Legharoosabb képviselői a forradalmak után kiszorultak az országiból, az itthonmairadottak viszonylag csekély erőt képviseltek, főként a városi polgárságra támaszkodva. (A legfőbb bázis Budapest volt, ezért is számított bizonyos mértékben afféle liberális-ellenzéki ,.ellen^parlamentnek’’ az országgyűléssel szemben a fővárosi törvényhozó testület. De nagyon is számolni kellett mégis ezzel a polgári ellenzékkel a rendszer nyugati megítélése, külkapcsolatainak alakulása szempontjából.

Az itthon .maradt liberálisok — csakúgy, mint az emigrációba szorultak — eleinte nem hitték, hogy az ellenszenves és anakronisztikus rendszer sokáig fennmaradhat. Bíztak a nyugati demokráciákban, s abban, hogy a rezsim összeomlása után folytatni lehet ott, ahol 1919 márciusában abbahagyták. A -remények lassacskán lelohadtak. Bethlen megteremtette a nagybirtokosok, ipari és pénzmágnások érdekszövetségét, amely hamarosan vonzáskörébe vonta a liberalizmus támaszául szolgáló kereskedelmi tőkét is. Ez meghozta a nyugat támogatását, a liberális -politikusak pedig egyszerre veszítették el külső és belső bázisaikat. De a népszövetségi kölcsönökre alapozott gazdasági stabilizációból újább illúzió következett: az, hogy a rendszer lassan átalakul, -demokratizálódik, s a folyamat végén ott a liberálisok hatalomra kerülésének nagy lehetősége. Csakhogy ez megkövetelte a bethleni hatalom rendszerébe való beépülést: a „beápültek-nek” pedig rá kellett döbbenniük hamarosan, hogy mindössze egy lehetőségük van: belülről fékezni a jobbratolódást, megakadályozni vagy legalább késleltetni a diktatórikus kormányzati -módszerek kiterjesztését. Vagyis, hogy minden erejükkel támogass ág a lehetséges „kisebbik rosszat”.

558