Életünk, 1983 (21. évfolyam, 1-12. szám)

1983 / 6. szám - Ágh István: Dani uraságnak (lírai szociográfia)

köllött tudakolni, mikor, melyik vásárban lesz az ökör drágább. iEzt én eltitkoltam. 'Megvettem az istállóból ennyiért, a jövő heti vásáron meg eladtam annyiért.

— Akkor maga az embereket becsapta — bátorkodtam.

— De be ám! Mondtam, 18—20 literig ad a tehén, pedig csak kettőt adott. Én nem hazudtam. Igazán csaptam be mindenkit. Ugye, nem azt mondtam, hogy 18—20 litert ad, hanem hogy addig ad. De azért a (barátom ökreit nem vettem meg drágulás előtt. Nézd, mondtam neki, hajtsd el az ökreidet Deve- cserlbe, ott jobb pénzt topsz értük.

— Olvastam egy könyviben, hogy azért a kupeceket is becsapták néha.

— Engem csak egyszer csaptak be a zalaszentgróti ökrök. Nem húztak.

— De az egyszeri kőműves, a Muladi Jósika a disznókupeoeket nagyon nevetségessé tette. ‘Kiss Lajosnak a könyvében olvastam. Elmondhatnám-e?

— Örömmel hallgatom. Mondja csak, tessék!

— Muladi Jóska, a kőműves azt ajánlotta a kocsmában a kupeceknek, van két eladó disznója. Két kupec vállalkozott is rá azonnal, hogy látatlanban adnak érte ennyit meg ennyit. Muladi kezet adott rá, az alku megvolt. A foglalóban kapott pénzen bort hozatott. Ittak, mulattak. Késő este, mikor elfogyott a pénz, megkérdezte Muladi, mikor mennek a disznókért, hogy otthon legyen. Természetesen azért tudakolta, hogy ne találják otthon. Másnap délután, mikor beállított a két ikupec, csak a Muladi feleségével beszélhettek, aki sehogy se értette, miféle disznókért jöttek, mikor nekik nincs egy se. Bosszankodva fordultak vissza, egyenesen a kocsmába. Előveszik Muladit, félrehívják egy üres asztalhoz, mért ültette ff'öl őket, hiszen nincsen a háznál disznó. — Dehogy nincs, mind a négy otthon van — feleli komolyan. — Hol? Néztük az ólat, üres! — Együtt vannak a gerendában! — A kőműves azt a négy disznót értette, a négy ászt a kártyából. A Ikupecek nemhogy szidták volna, hanem még ők kérlelték, el ne beszélje senkinek, inkább megduplázzák a foglalót, hogy hallgasson.

— Érdekes világ volt — nevetett Tima bácsi. — Még most is hazaballagnék Tapolcáról.

Ha a mi bátyánk a régiekbe bele nem ringatózott volna ilyen önfeledten, tocskétás sapkáját már régen fölrakta volna. Mégis tovább, maradt, miként Uraságodnak ideírtam.

Beszámolóm kerekségére törekedvén átballagok Ambrusékhoz, s mert kiváló ökrösgazda hírében állt, folytassuk ökrökkel a témát. Kálmán bácsi már a postáról hazaért, várt bennünket. A valóságban gyalog, de képzeletben édesapám ökrös szekerén zörögjünk hozzá, egyszerre a jelenben és a múltban.

Apám lovasember volt, a lasssú ökröket nem szerette, s mert minden állatát a háborúban elhajtották, lovait világjárásra fogták, foetöretlen kancacsikaját felnyergelték valami kétséges útra, a keresztapámtól két vöröstarka ökörtinót vett hitelben, s ha csak ökrökkel is, tönkretett gazdaságát újra indíthassa. Szóval, szekereztünk Ambrus Kálmánhoz a Busával meg a Sörössel. Ha apám lóhoz szokott járásához is lassan, akkor az én gépkocsis, vonatos száguldásomhoz képest még lassabban értünk. A Busa, a hajszás, nagyon jól tudja Uraságod, a szekérrúdtól jobbra, balra a Sörös a csálés. A Busa kajla szarvú, de erősebb, talán okosabb is buta fejéhez viszonyítva. Az ökörkosarakat szájukhoz kötöttük zsákmadzaggal, nem mintha a fenyőfákat leennék, inkább, hogy ne kapkodjanak az árokparti gazhoz olyan ökrös mohósággal, s mi meg az árokba ne boruljunk. Tülett! — mondja az apám — Indulás egyenest! Erre csak a lovak mozdulnak, hát a biztatást meg (kell toldani egy ostorcsapással. Csálé! — ha

544