Életünk, 1983 (21. évfolyam, 1-12. szám)

1983 / 6. szám - Ágh István: Dani uraságnak (lírai szociográfia)

az apám ácsnak. A Vidosnál volt gazda, vett tíz hold földet a szorgalmából, de olyan sokan voltunk rá, hogy minden szétszéledtünk. Kilenc testvérem közül öt vasutas, egy foglár, egy pesti közlekedési munkás. Nekem csak a kis szőlő jutott. A hegy megvan, de csak akkora, amennyit a család megiszik. Nem vagyunk ivósak, gondolhatja, mennyi terem rajta.

— Kikkel barátkozott fiatal korában?

— Inkább az iparoslegényekkel. De például együtt vágtuk le a fát a parasztlegény ékk el, ami a sömjéni istállóhoz kellett. Nem volt köztünk sok különbség.

'Beszélgetésünket Tima bácsi megjelenése félresodorja. Már az első percekben érzem, nagyibeszédű emberrel adódott találkozásom. Kacskétás sapkáját a kezében tartja, menetkész, de maradós, a vásározó természet máig sem kopott ki 'belőle, elmenését azért mutatja, hogy visszahívják.

A Tima kupec — így nevezik és ezt maga sem takargatja, mintha erény volna, az okosság példája, tökélyre vitt fineszesség. Én, mert a vásárok korában a Ikupecek természetét nem ismertem, annyira kicsi voltam, csak a Molnár Flóri alakjára emlékezhetem, aki sűrűn jött-ment a házunk előtt a vásárokba és visz- sza szomszédos falujába. Földje nem volt, de akár egy úriember, mindig öltönyben, kánikulában is zakóban, nyakkendősen. Sokat ült az Ács Imre kocsmájában, néha mintha ittasan poroszkált volna, ilyenkor használta kampósbotját, különben karján lógatta. Táskája tele pénzzel! Én a kupecmesterséget könyvből olvastam, nem éppen hízelgő előadásban. Mindenkit becsaptak, mert jobban értettek az állatokhoz, mint a marhák gazdái. Más helyett bonyolították le a vásár szellemes komédiáját bizonyos összeg fejében. Ám, ismerek egy köiror- vost, Doktor Kupecz Benedek, a nevét éppúgy nem szégyenli, mint a mi Tima Lajos bátyánk, aki egyetemi tanárt nevelt a fiából az orvosi tudományok körében. Talán gyermeki nosztalgiám okán kérdezgettem kupec korszakából, pedig nem is volt kupec, a szó valódi értelmében, volt hét hold földje, csupán az ökröket váltogatta sűrűbben, tehát a saját vagyonát hasznosította, olcsóbbért vette, s amikor ideje volt, drágábban adta.

— Ott a Tima kupec, a! Asszongyák. De régen volt! Most már nincsenek vásárok, szabad kereskedelem. A celli vásárba ezer marha is föl volt hajtva. Aztán mentünk egészen Tapolcáig hatvan kilométert, Devecserbe, Sümegre — szóval, a jó ökörvásárokra. A szép állatoknak mindig örültem, megdolgoztam értük, mint az apám, aki ott feküdt-aludt az istállóajtóban, míg a dér be nem lepte a homlokát. Én bizony nagyon örültem az állatoknak, ha két fess ökröt vettem, olyanok voltak, mint az írott tojás. Messziről jöttünk, a kocsmáknál megitattunk, aki akart, kért egy nagyfröecsöt, egy korsó sört. Nekem nem volt szokásom. Hát ilyen kupec voltam én. Magam voltam a hajcsár. Ja, az a tapolcai út az igen hosszú volt. Sümegig egyetlen falu se, ökröstül tikkadtunk. Meg köves is volt, a vasalatlan állatok könnyen lesántultak.

Eszembe jutott a Hajcsár, csak így mondtuk kiskoromban. Kevésszer láttam mesterségében, annál inkább kéregetni, meg az istállóban hálni. Köszönt, egy szót se szólt, anyám adott neki valami maradékot, rongyos tarisznyájába tette, vagy megette együltő helyében. Mocskos kabátjáról zsíros szíj ostor lógott, botja, mintha nem is lett volna. Féltem tőle, hátha tetves, bár tetűt elevenen máig sem láttam. Tima Lajos beszéde közben a Hajcsárt csak felidézhettem, sokkal rövidebben, mint ahogy most itt leírtam.

— Volt úgy, hogy a személyszállító vonathoz a vagont a két ökörrel hozzá- kapcsoltattam. Elintéztem! — mosolygott ravaszul Tima bácsi. — Mindig ki

543