Életünk, 1983 (21. évfolyam, 1-12. szám)

1983 / 6. szám - Garai Gábor: Télvégi pasztell (vers)

GARAIGÁBOR

Télvégi pasztell

Február végi nyirkos reggelen kezében tollal a kávéház rejtett zugában ült, előtte szűz papírlap; más se járt eszében, csak az, hogy régóta nem képzik meg benne semmi: megfakultak az emlékek, az arcok, nem késztetik már szólásra a tárgyak, se a barna hegyek, se a csontujjú fák.

S egyszerre előtte állt hamvas-szőkén a lány, kezében hóvirág-csokor.

— Ne búsuljon — mondta —, hogy felvidítsam, itt hagyom ezt a csokrot. — s máris eltűnt.

Nézett utána, ki volt ez? — hiába leste, — tán a tavasz szelleme volt mosolyodott el fanyarul, lemondón.

De másnap szembe jött vele az utcán, nem, nem volt szép, de soha üdítőbbet nem látott még, sár-sivatagban tiszta víz forrása, fénylő volt, önfeledt, s halványzöld, cirmos szemében tömény fiatalság derűje tündökölt.

529