Életünk, 1983 (21. évfolyam, 1-12. szám)

1983 / 6. szám - Garai Gábor: Télvégi pasztell (vers)

És harmadnap az ágyban — nevetett már, nevetett, teli szájjal, boldogan, ahogy kilépett kicsi hóvirág- nadrágocskájából, s szétvetve lábát várta a gyönyört, pasztell-rózsaszín combja megremegett, s halvány-sziéna öle harmatozott, csak szeme-zöldje virított józanul, és nevetett, nevetett akkor is még, mikor ő már elbódult karjai között;

soha

ilyen boldogan oldott nevetést

nem hallott ölelés közben, soha

ilyen hálaadását az örömnek,

mintha hóvirág-kelyhek csengték volna

valószínűtlenül növényi hangon

lelki üdvét a hús-vér szerelemnek.

Hat hétig szerette a hóvirág-lányt, aztán, hogy kitavaszodott valóban, s melles pünkösdi-rózsák nyiladoztak, s arany nyelvet öltött a nőszirom, s elszabadult érzéki tébolya az illatnak, a vérnek és a fénynek — egyszerre szétfoszlott a gyöngéd hamvas-szőkeség a szín-zuhatagban; nem jött elébe már, és ő se járt utána,

csak egy cédulát talált a kávéházi zugban, rajta egy név s egy üzenet: „Nem vagy boldogtalan már, ne is búsulj többé! Isten veled.”

A székhez szögezte a döbbenet.

És ajkán megrebbent egy vers nyitánya:

— Sosem tudom meg, kit vesztettem én el..