Életünk, 1983 (21. évfolyam, 1-12. szám)

1983 / 6. szám - WEÖRES SÁNDOR HETVENÉVES - Radnóti Zsuzsa: Beszélgetés Weöres Sándorral

Igen, f okozati (különbségek vannak. Magyarország nem tartozik azok közé a kulturális közösségek közé, ahol nagyon sietnének az értékek vagy vélt értékek bemutatásával.

Bemard. Shaw kifejezését használva, mintha a magyar színház a „kellemesebb darabokat”, tehát a közérthető, problémamegoldó, szabályosabb műveket mindig is sokkal könnyedébben fogadta volna be, mint a „kellemetlen darabokat”, tehát a nehezen megközelíthető, bonyolultabb kérdéseket feszegető, szabálytalanabb és szélsőségesebb drámákat. Ilyen értelemben én A holdbéli csónakost a kellemes művek közé sorolnám, az Octopust és A kétfejű fenevadat pedig a kellemetlenek közé. Véletlen-e ezek után, hogy A holdbéli csónakos sikert aratott, az Octopus előadásai pedig sikertelenek voltak? Vagy ezek a tények a színházi életünknek mélyebb és rejtettebb konfliktusaira is utalnak?

Kétségtelenül vannak rejtettebb konfliktusok. Én azt hiszem, hogy az Octopust színházi szempontból nagyon túlkomponáltam, terjedelme is akkora, hogy ha kihagyás nélkül játszanak, hát akkor 7 óra hosszat, 8 óra hosszat is tartana, ennyit a közönség nem tud végigülni. Űgyihogy ha lírikus drámát ír, legyen az akár Eliot, alkar más, nem is szoktak rajta meglepődni önmaguk sem, hogy a műveik vagy nem kerülnek színpadra, vagy pedig kis műkedvelő közösségek játsszák el.

Mégis mivel magyarázza, hogy A holdbéli csónakosnak az előadása jobban sikerült, fogadtatása is sokkal jobb volt, mint az Octopusnak?

A rendezőnek, Kazimir Károlyinak az érdeme, hogy A holdbéli csónakos ekkora sikert aratott, ő ún. tiszteletlenséggel bánt a szöveggel és olyan gyakorlott volt, hogy a közönség számára már kissé avult darabot hippizálni, modernizálni tudta. Égy beat vagy hippi játékot formált belőle, amikor A holdbéli csónakos megírásakor még nem voltak hippik és habok és beatok. Előlegezve vagy utó- lagozva A holdbéli csónakost azzal, hogy egy frivol, csibészes játékot formált belőle, amit én magam nem tudtam volna megcsinálni.

Kicsit makacsul újra visszatérnék általánosabb színháztörténeti kérdésekre. Rakodozay Pál, a kiváló színházteoretikus és színigazgató írta, hogy nálunk a színház nem spontánul, a fejlődés és a művelődés belső igényéből született, hanem szinte mesterségesen hívták életre hazafias, politikai célok érdekében. Emiatt a közönség támogatása gyér volt, kegyeiért versengeni kellett, a színvonal csökkenése árán is, miközben — tragikus paradoxonként — az értékes drámák (amelyek az előbb említett célokat is szolgálhatták volna), kéziratokban porosodtak és az élő színházi élettől függetlenül, egymástól izoláltan, zord írói magányokban születtek. Ez az élő, inspiráló kölcsönhatás elmaradása már a kezdetekben súlyos következményekkel járt. Lehet, hogy íróink ezért bizalmatlanok máig is a színházakkal szemben? Lehet, hogy ezért nincs igazi tekintélye a magyar színháziak? S ezért van, hogy legtöbb írónk csak „mellékfoglalkozásként” űzi ezt a mesterséget? Lehet, hogy ezt a kezdeti tragikus elszakadást máig nem heverte ki színművészetünk, sőt újratermelte?

618