Életünk, 1983 (21. évfolyam, 1-12. szám)

1983 / 6. szám - WEÖRES SÁNDOR HETVENÉVES - Radnóti Zsuzsa: Weöres Sándor: A kétfejű fenevad (tanulmány)

jelenet vége viszont, e végtelenül gyengéd és meleg lecsendesülés, ismét az anya, gyermek és a férfi nő örök összetartozásának erőt adó pillanatait sugallják. A 6. jelenés boldog szeretkezéssel zárul, amely megint földközeli, örömteli mozzanata a darabnak: „Ambrusom, kedvesem, irgalmazz: Jaj Ambrus, Ambrus!” kiáltja a szerelmes Lea a gyönyör pillanataiban. Idézhetünk még a jelenetindításokból is, például mikor Ambrust soros jótevői fogadják: „Mitül se féljen, kelmed az én oltalmamban. Radonay Mátyás prior vagyok.” Később Ibrahim fogadja c szavakkal: „Id- vezlem, Bornemissza uram, érezze jól magát szerény hajlékomban.” A népmesék, az imák, a Biblia emberséget, bizonságot sugárzó, evidencia-értékű mondatni ezek, s Weöres vigyáz rá, hogy a szavak fedezete, hitele az egyes szituációkban megmaradjon, s így ezek elemi erővel tudják sugallni a mindig van remény, és mindig van tovább optimizmusát — az élet örök, egyensúlyteremtő, kiegyenlítő jellegét.

És a nagy kiegyenlítődés a darab végén is manifesztálódik. Minden viszály és minden nyomorúság ellenére A kétfejű fenevad az élet győzelmével zárul. A jó legyőzi a gonoszt, Susanna és Ambrus szerencsésen megérkeznek Kőszeg várába, ahol tárt karokkal fogadja őket Evelin, a mese elején elhagyott szerelmes lány. Susanna visszaadja Evelinnek a bűnbánó Ambrust, és ráadásul odaadja még kincset érő hermelin bundáját is, amit bujdosásuk alatt végig kifordítva hordott, s ezért nem rabolták el tőle. A boldog társaságban békésen ott vacsorázik az időközben vérbajban meghülyült Badeni Lajos őrgróf, a balkáni német hadjárat diadalmas vezére. Öt is elérte hát jól megérdemelt büntetése, és ezzel alakja máris esendőbbé és rokonszenvesebbé vált. így zárómonológja a történelem detronizálásáról az elpusztíthatatlan emberi élet zárszava is lesz. De azért, hogy ez a tiráda ne legyen túl ünnepélyes és patetikus, Weöres egy degenerált szájába adja, e kaján fricskával egyúttal azt is jelezve: ő se gondolja egészen komolyan, hogy a saturnusi aranykor visszatértét — a történelem kiiktatásával — ilyen egyszerűen meg lehetne oldani.

A darab varázslatos nyelvi világa Weöres utánozhatatlan stílus-imitációs képességének újabb bizonyítéka. Évszázadok óta elfelejtett szavak és kifejezések ugyanolyan hitelességgel és életszerűséggel szólalnak meg ebben a közegben, mint a legfrissebb nyelvi fordulataink. Az ötvenes évek megrögzült ideológiai sémái békésen megférnek a latin, német, jiddis, magyar habarék-mondatok társaságában. A középkort, a magyar reneszánszt, a rokokót és a nyelvújítást idéző szavak új fényben ragyognak fel a Csokonai megőrizte nyers és szabadszájú durvaságok között. Évszázadok nyelvi rétegei egymásba csúsznak, játékos, csúfondáros és parodisztikus zenei harmóniát és diszharmóniát teremtve. Hipnotikus erejű nyelv ez, mert az író rafi- náltan visszasüllyeszt bennünket egy naivabb, archaikusabb látásmódba és életérzésbe. A polgári kultúrhagyományon túllépve vagy pontosabban onnan visszalépve, gyermekké varázsolja olvasóit, s reméljük, mihamarabb nézőit is. A mesélés ősi és elpusztíthatatlan csodáját éleszti fel újra, azt az időt, amikor még ember és műalkotás sokkal szervesebb kapcsolatban volt egymással, amikor szorongásainkat és félelmeinket közösen élhettük ki az együttjátszás örömében, felszabadultságában, és nem voltunk ennyire bezárva magányos és individuális világunkba, mint manapság.

Weöres Sándor a világ egyszerű megélésének vágyáról beszélt egyik interjújában: „A történelmi idő kulturális élete tele van elméletekkel, spekulációkkal, s ezek nagyon zavarják a világ evidens, közvetlen megélését. . . A modern életben ez már csak a gyerekek és az állatok világában van meg, a gyerekek világában is addig, míg elméleti dolgokkal nem találkoznak. A világ közvetlen megélésére inkább egyszerű emberek, tanyai pásztorok alkalmasak. Mi, akik sok mindent olvastunk, és sok mindennek az ellenkezőjét is, mindent közvetve és kuszáltan kapunk ... A teljesség élményéhez, birtoklásához olyan alapegyszerűségre, naivitásra van szükség, amire nekünk már nincs képességünk, módunk. A teljességhez legfeljebb csak közeledni tud mindaz, ami a teljes ős-egységen, isteni egységen kívül áll. Minden ember kívül van ezen. Csiszolhatja, nevelheti önmagát, s így — igen kicsi lépésekkel — közeledik a teljességhez, dehát azt elérni nem adatik meg senkinek: egyikünk sem tud abszolút egyetemességre törekedni.” A kétfejű fenevad ismeretében talán el515