Életünk, 1983 (21. évfolyam, 1-12. szám)

1983 / 5. szám - Szántó Ágnes: "Itt állok a keresztútnál" - Lehetőségek és választások Henri Alain-Fournier Az ismeretlen birtok című regényében (tanulmány)

Frantz túlfinomult lényét már a házassági kudarc megroppantja, s menekvésként elfogadja a véletlen kínálta, ám hajlamaival nagyon is összehangzó lehetőséget: egy cirkuszkocsin járni kezdi az országot. Többé nem akar felnőtt lenni, „Ezentúl csak a játéknak élek, mint a gyerekek, mint a komédiások — mondja. — Mindent odahagytam.” A maga teremtette álomvilágban bolyong mindvégig, szabadon, de boldogtalanul. Előbb az „üveges tekintetű” — mily’ beszédesen anticipáló jelző — Ganache védőszárnyai alatt ártatlan garabonciásként, majd egyre mélyebbre csúszva, emberi méltóságában is besározódva. Szavaival és megjelenésével is életének, álomvilágbeli útjának tökéletes kudarcát vallja be Seurelnek utolsó találkozásukkor: feléje „fordította por- és sárlepte, könny szántotta, piszok barázdálta arcát: egy megvert, elcsigázott, megvénült gyerekét. Szemét vörös foltok árkolták, állát kiverte a borosta, hosszú haja piszkos gallérját verdeste. Mindkét kezét zsebre vágta, mégis vacogott a hidegben. Nem volt többé az az álruhás királyfi, aki régen. Lélekben gyerek maradt ugyan, inkább, mint valaha: lobbanékony, szeszélyes, hamar elcsüggedő gyerek. Csakhogy lassan kiöregedett abból a korból, amikor ez a fajta gyerekesség még elviselhető... Hajdan olyan fennen lobogott benne a büszke fiatalság, hogy úgy tetszett: nincs az a hóbort, amit meg ne engedhetne magának. Most legfeljebb szánta az ember, mert elrontotta az életét; aztán kedve támadt a szemére lobbantani, hogy ma is a romantikus ifjú hős képtelen szerepében tetszeleg... És végül akarva-akaratlanul az is felötlött” Seurelben, „hogy az eszményi szerelem bajnoka, a szép Frantz bizonyára éppúgy ráfanyalodott a csirkefogásra, akárcsak cimborája, Ganache..Hogy végül mégis boldog lesz, Meaulnes áldozatának köszönheti.

Kettejük kalandjának közeli-távoli szemlélője a különös történetet régi emlékként megidéző Seurel. Nemcsak elbeszélőként fogja össze az események szálait, valamilyen módon mindvégig Meaulnes nyomában volt. Az ő élete is a Titokzatos Birtok keresésének függvénye. Sorsának minden jelentős fordulata barátjához, eszményképéhez kapcsolódik. Meaulnes megjelenésekor gyógyul meg a lába, s véglegesen az a nagy kerékpártúra hozza meg egészségét, mellyel a meglelt birtokról értesíti őt. Míg együtt vannak, titkának hű megosztója, az első válás után egy pillanatra gyermekien könnyelmű elárulója. Ez az ártatlan „árulása” jelezte, mily erős volt baráti kötésük. Seurel mint erejét meghaladó terhet próbálta ledobni a ránehezülő titkot. Mámoros vágyat érzett: úgy élni, mint más. (Meaulnes is megpróbálja ugyanezt, még keserűbb kiábrándulással.) Ám a titokzatos kaland nemcsak felelősséget rótt rá, kifényesítette, csodásán lebegővé bűvölte életét, s a visszavedlés ennek a gyönyörűségétől is megfosztotta. Már az első „görbe este” kiábrándítja: „Csak most értem meg, hogy tilosban jártunk, lopott kekszet ettünk, lopott likőrt ittunk. Olyan kiábrándulás fog el, mint azt a hajótöröttet, aki azt hitte, hogy egy emberhez beszél, s egyszerre észreveszi, hogy nem ember az, csak majom.” Az eset alattomos kisszerűsége, s a lelkifurdalás máris felidézi Meaulnes-t: „Itt állok a keresztútnál. Egyszerre, akaratom ellenére, újra látom a fordulóban a kemény, testvéri arcot, rám mosolyog, búcsút int — és eltűnik vele a kocsi..Választania kell, s Meaulnes és az álmok mellett dönt.

A váratlan fordulat, a birtok felfedezése, s Augustin szerelmének, Yvonne de Galais-nak megismerése új útra tereli életét. Nem csupán gyerekfővel kötött barátságuk újul meg, hanem történetükbe szövődik „Seurel visszafogott, barátsággá transzponált szerelme is. Titkos kötés fűzte őt Yvonne-al össze, „tisztább, mint amit szó létrehozhat, s olyan erős, hogy csak a halál bonthatta föl, olyan barátság, amely fölér a legviharosabb szerelemmel.” Ez Seurel külön álma voít. Álom cél nélkül, pusztán önmagáért. Ennyi jutott néki a nagy kalandból: az álom tündérlányának barátsága. Seurel mégis boldog, Yvonne szavai fogékony lelkében otthonra találtak: „— Én igenis arra tanítanám a gyerekeket, hogy okosak legyenek; tudom, mi az igazi okosság. (...) Arra tanítanám őket, hogy ott keressék a boldogságot, ahol van, bár nem is sejtik: a közvetlen közelükben...” ö Yvonne egyetlen társa a magányban, legtitkosabb gondolatainak érzője, értője; ezért tartozik a legszebb, leg470