Életünk, 1983 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1983 / 5. szám - Szántó Ágnes: "Itt állok a keresztútnál" - Lehetőségek és választások Henri Alain-Fournier Az ismeretlen birtok című regényében (tanulmány)
líraibb sorok közé Seurel búcsúja: „A két karom majd leszakad. Ezzel a teherrel a mellkasomon lépésről lépésre jobban elfulladok. A súlyos, tehetetlen test előrehúz, fejem ráhajlik annak fejére, akit viszek, ahogy zihálva szedem a levegőt, szőke haja a számba lebben. Halott haj, földízű. Ennyi maradt hát nekem a nagy kalandból, s belőled, Yvonne de Galais, akit annyit kerestünk, annyira szerettünk! Ez a foldás halálíz, s ez a teher a szívemen.” Meaulnes-hoz fűződő barátsága nem volt szolgálat, a varázslat őt is fogva tartotta. A gyermekkori éden eltűnése benne is visszhangot ver: ahogy Meaulnes számára az ismeretlen birtok, úgy neki Augustin lénye jelentette a nagy kalandot. Ezért kellett úgy éreznie, hegy „az öreg hintó” a fiatalságát „is elvitte örökre” Meaulnes-al; ezért keresi fel lázasan sietve barátját az örömhírrel: ezért próbál őrködni boldogságuk felett, s vállalja az agg apa halála után Sablonniéres irányítását s a kislány nevelését, ö nem tekint oly magasra, mint Meaulnes, oly „alacsonyra” sem, mint Frantz, csendes rezignációval elfogadja, amit az élet nyújt, az álmok mégis szétfoszlanák az ő kezében is. Apránként veszti el mindazt, ami az ifjúságot jelentette: előbb Meaulnes-t, a nagy kalandot, a gyermekkor mesés-izgalmas világát, majd Yvonne-t, s végül múlt, jelen és jövő egyetlen kapcsát, Yvonne és Meaulnes lányát is' A három főhős megzúzódva vág a férfikornak. A titkok varázsukat vesztették; illúzióktól mentesen kell fogadniuk a valóságot. Frantz az érintetlen szépség helyett takaros-szorgos menyecskét kap vissza; Seurel szelíd nosztalgiával, de csendesen megelégszik a veszélytelenebb kalandpótlékokkal, s „majdnem boldogan” szemléli egymásra találásukat; Meaulnes pedig percek alatt meghódítja lányát. 0 »gyógyíthatatlan”, s tán épp ezért ő marad legközelebb az ifjúsághoz: többé nem az ismeretlen birtokot keresve, hanem lányával, mint hozzáillő játszótárssal új és új kalandokra kelve. A történet fátyolos, mélabús hangulatát szelíd lírával fogja körül a táj. Elég, ha a diákok kirándulásaira, a fészekrablás színhelyére, a Cher partjára vagy épú az ismeretlen birtok zúgó fenyőerdőjére, örök nosztalgiát szító fasorára gondolunk. Szívesen használ Alain-Fournier vezérmotívumokat is: ilyen Meaulnes állandó jelzője, a nagy; Yvonne gesztenyeszínű, bő köpenye; a zongoraszó, a fasor. E motívumok hol a történet fátyolosítását segítik, hol álom és valóság szembevillanását keretezik, hol csupán a múltra emlékeztetnek. De vezérmotívum a Valentine-t megrajzoló hasonlat is: olyan, „mint egy szép Pierrot” és mint „egy bűnbánó Pierrot”. Nem csupán jellemzi ezzel a lányt, hanem Frantz-hoz tartozását is jelzi. Az időjárás szeszélyes változása is beszédesen kíséri Meaulnes-t nagy kalandjában. Decemberi télben kel útra, s az álomszerű ünnepség a gyermekkori nyár élményeit idézi. Amikor az ismeretlen birtokra bukkant, „tökéletes magánya fölött tisztán, jegesen ragyogott a decemberi nap”. A szél cserepesre cserzi ajkát, el-elfúl a lélegzete. Miután bemászott az ablakon, elkezdődik nemcsak önmaga, hanem az évszak „metamorfózisa” is. „Mély csönd honolt a házban. Nem hallatszott más hang, mint — elvétve — a zord decemberi szél süvöltése.” Az ünnep másnapján — amikor új arcát is felfedezte a tó tükrében — „Egy-két lépés után úgy érezte: átjutott a télből a tavaszba. Valóban ez volt annak a télnek a legenyhébb reggele. A nap oly melegen sütött, mint áprilisban. A dér elolvadt, a fű nedvesen csillogott, mintha harmat áztatta volna. Madarak énekeltek a fákon, s időről időre langyos fuvalom árasztotta el a sétálók arcát.” De az öröm tetőfokán „egy hirtelen, jeges szélroham rádöbbentette e különös ünnep résztvevőit, hogy mégiscsak tél van, december.” S ez már a kaland közelgő jeges fordulatát anticipálja. Frantz visszalopódzásának perceiben „kint megint szélvihar tombolt, mint (Meaulnes) ideérkezése estéjén”. S az éjszakai kocsizás végén a nagy kamasz kemény hidegben, „tántorogva, mint a részeg, zsebre dugott kézzel, fázósan összehúzódzkodva” indult meg a Sainte-Agathe-i úton. Különös, hogy Meaulnes mily ellentétes egyéniségekhez vonzódik, szinte azonos intenzitással: Yvonne és Frantz de Galais egymásnak tökéletes ellenpontjai. A gyöngédség, vasakarat, önfeláldozó készség, az életet télen is tavasszá melegítő «71
