Életünk, 1983 (21. évfolyam, 1-12. szám)

1983 / 5. szám - Szántó Ágnes: "Itt állok a keresztútnál" - Lehetőségek és választások Henri Alain-Fournier Az ismeretlen birtok című regényében (tanulmány)

bár akaratlanul, mégis hajlamait követve — a tűz utat jelző fényét, s kényszerül újból az eddiginél is magányosabb botorkálásra. „így zavarodtak végképp össze a nyomok, így szakadt el Meaulnes jóvátehetetlenül azoktól, akiket elhagyott.” „Die Welt als Labyrinth” — érezzük, amint egyre kimerültebben keresi rétek, sövények, ösvények egymást keresztező útvesztőjében az elvesztett csapást. A jelenetsor sűrítve jelzi a kamaszlét, az emberi lét tragikumát: a feloldhatatlan magányt válaszúton s a választás után, az élet minden nehéz pillanatában.

Meaulnes fáradtan zuhan álomba egy útjába vetődő juhakolban, s újra „átéli” egy édes, gyerekkori álmát: „Egy reggel, ébredéskor úgy tetszett: nem a szobájában van, az ismerős ruhák, nadrágok, zekék között, hanem egy hosszú, zöld teremfélében, amelynek kárpitja olyan volt, mint az eleven falomb. Édes fény járja át a helyiséget, olyan édes, szinte nyelvén érezte az ízét. Az ablak előtt egy lány varroga- tott munkája fölé hajolva, aki mintha az ő ébredésére várt volna . .. S neki nem volt ereje kikelni az ágyból, belépni az elvarázsolt házba.” Az ébredés, a nappali fény oldani kezdi a szorongást. Még mindig egyedül van. „Egész délelőtt nem találkozott élő emberrel, egyetlen pásztorlányon kívül, az is messze, a látóhatár peremén terelgette juhait.” De délután megpillantja a fenyőerdőn túl a szürke tornyot...

Mámoros órák következnek. Kábultan, hitetlenkedve fogadja a csodát. Visszavisszatérő álma elevenedik .meg, elővarázsolódik a gyermekkor oly édesen, oly tökéletes gyönyörűséggel, amilyen talán sohasem volt. Felélednek a hajdani ünnepek csiklandozó örömei, de a meghitt, cirógatóan meleg pillanatok is, amikor összekuporodva hallgatta fiatal anyja zongorajátékát. És megismer egy gyönyörű lányt. Gyermekkor, ifjúság, szerelem, fény, tökéletes boldogság. Megismerte azt, amire vágyott.

Aztán hirtelen véget ér az ünnep. Az álom hímpora lepereg a világról, átveszi uralmát a jeges valóság. A visszatérés^ kiábrándító. A kocsik egymás után elhajtanak, az öröm házából duhaj nóta hangzik, s Meaulnes fázósan kéretőzik fel az utolsó rozoga határra. Beszédes kontraszt. A világ újból bezárult. A batár ajtaja belülről nem nyílik, ablakát sem lehet lehúzni, s Meaulnes csak érzi, ahogy elsuhannak mellette a fenyőfák, az álom birtokának fái. Elalszik, s mikor hajnalban a kocsis felrázza*. a csoda már a múlté, gyalog folytatja útját a hideg derengésben.

! Élete ezután örökös keresés, kielégíthetetlen vágy, fájó nosztalgia, hogy újra meglelje az egyszeri csodát, hogy megtalálja az örökre elveszített Ismeretlen Birtokot s a lányt: a gyermekkor, az ifjúság édenét. Térképet készít, neki-nekilódul a kutatásnak, s mikor látja, hogy minden hiába, vágyairól lemondva megpróbál úgy élni, mint más. ,(De aki egyszer már járt a paradicsomban, nem érheti be többé a földi nyomorúsággal. Hiszen ami a többinek boldogság, az az én szememben merő csúfság. És amikor egy napon mégis eltökéltem, szabad elhatározásomból, tiszta szívvel, hogy ezentúl úgy élek, mint a többiek, azon a napon sok évre való bűntudatot vásároltam be. (...) Amikor rábukkantam az Ismeretlen Birtokra, a tökéletességnek és a tisztaságnak olyan magas fokán álltam, amelyre soha nem juthatok fel többé. (...) Csak a halálban lelhetem talán fel újra azoknak az időknek a szépségét ...” — mondja a kicsiben hasonlókat átélt Seurelnek a viszontlátás kesernyésre sikerült perceiben, a szecesszió egy jellegzetes életérzését megfogalmazva.

A megtalált ismeretlen birtok már nem csoda. Minden megváltozott. Meaulnes öntudatlan kétségbeeséssel tapasztalja, hogy a rejtelmes világ prózaivá szűkült. Az épületeket lebontották, a tavat, mely a nagy ünnepen „egy új és ismeretlen Meaulnes” képét verte vissza, „nem azt a kamaszt, aki” előző nap „megszökött egy parasztkordén, hanem egy regényes, bájos ifjút holmi díszes metszésű, drága képeskönyvben...”, betemették, s a hajdani kedves, vidám, melegszívű gyerekek is eltűntek: „Érkezett még egy kocsi, (...) három gyerek, csacsifogaton, a sablonniéres-i uradalom volt kertészének gyermekei.

— Mintha ismerném őket! — mondta Meaulnes. — Azt hiszem, ők azok, akik akkor, az ünnepségek első estéjén kézenfogtak, s elvezettek a vacsorázókhoz..

Ám ekkor a szamár megmakacsolta magát, a kocsi megállt, a gyerekek leug468