Életünk, 1983 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1983 / 5. szám - Endrődi Szabó Ernő: Kísérlet egy térkép kiegészítésére - avagy vázlat a romániai magyar költészet új jelenségeiről (tanulmány)
ALKOTÓI ATTITŰDÖKRŐL Voltaképpen roppant elmélyült létanalízissel van itt dolgunk. Hogyan jelenik ez meg a versekben? Alapvetően újnak minősülő alkotómódszer és versépítő technika alkalmazásával. Náluk ugyanis nem a partikuláris lét egésze emelkedik személyes lírai univerzummá, mint az elődök túlnyomó többségénél. Esetükben a köznapi lét egyes alkotóelemei, rétegei különválnak, ezek tovább szelektálódnak tárgyi vonatkozásaik tekintetében s e tárgyi vonatkozások részletei válnak azután bensőséges lírai képpé, tartalommá, de úgy, hogy ezek az elemek önmaguk viszonylatrendszerében is, öntörvényűén, lírai funkciót kapnak, „domb fölözi már az éjszakákat, liliom illatú lobogásban / táborozok vánkosán nemzetek álmai mocorognak / persze, kötik valahol, kötik Cromwell ingét, az acélt / és igen a szatmári békét s az aradi hosszú kötelet” (Bágyoni Szabó István: Séta a liliom nyárban) Vagy:.,,— Mit olvasol? kérdezte a másodtiszt. — Leiningen-Westerburg Károly búcsúlevelét feleségéhez — felelte a kapitány. Látod, úgy kell ejteni az én nevemben is a gét, ahogyan a kapitány ejtette akkor.” (Szőcs Géza: A Jóreménység) Vagy: „Aznap, mikor a szállítómunkások letennék / a hatalmas és jellegzetesen hajócsavarillatú hajócsavart / a házatok előtt s becsengetnének hozzátok, lesben állnék / valahol a közelben és figyelném az arcod. / Olyan lány kell nekem, aki örülne a hajócsavarnak.” (Szőcs Géza: A hajócsavar.) Ehhez az írástechnikához és kifejezési módhoz — mint az idézetekben (legjellegzetesebben talán a Hajócsavarban) láttuk — legtöbbször társul egy kifejezetten tárgyiasító törekvés is: az önálló lírai elemmé váló tárgyi vonatkozások nem föltétlenül csatolódnak vissza az alkotó személyiségének lírai szubszrátumára. Kissé egyszerűsítve azt mondhatjuk, hogy így a tárgy módszerré s a módszer ugyanakkor tárggyá válik, azaz a vers tárgya megírja a verset, a vers megírja önmaga tárgyát. E kettő együttese pedig a tartalmi megvalósítás szerkezeteit, felépítési módjának lehetőségeit adja. Ennek tömör jellemzése Egyed Péternél olvasható (a már említett tanulmányában). Így minősít: „elemzés és indukció”, azaz olyan logikai műveletek elvégzése, amelyek kizárják a hagyományos értelemben vett verskövetkeztetéseket, azaz a kijelentésekből álló, kinyilatkoztatásokra épült rendszert. Ebből következik, hogy e nemzedék költői, olykor állításokká hevített kérdéseiket sem szándékoznak váteszi hangon, megfellebezhetetlen létigazságokként kinyilvánítani. Nem axioma- tizálnak. A VERSRŐL Az eddigiekből kitűnik, hogy ezeknél a költőknél a vers hagyományos fogalma is átalakul. Esetükben a költészet, a vers erősen kitágított s olykor átlépett határairól beszélhetünk. Ez azonban mindenképpen szükséges céljaik eléréséhez. Verseikben egy szimbolikus élet, pontosabban egy szimbolikus világban folyó szimbolikus élet megteremtésének igénye munkál. (Érzésem szerint a román irodalom több azonosítá- si-hasonlítási pontot is kínál. Gondolok például Baconsky szubjektív látomásokból épülő építkező, már-már nakonxipáni ihletésű „életvilágára”, Sorescu látszólag nyeglén „odakent”, mégis tömör atmoszférájú, átértelmezett valóságos jelenségekből építkező vers-világára, Petre Stoica verseire, az álom, a mese és a valóság töredékeiből ötvöződött, olykor látomásos képekben megelevenedő én-világára — a sor persze még folytatható.) A kegyetlen, porig sújtó felismerések, igazságok lírája a harmadik Forrás-nemzedéké — de az igazságok ideologizálása nélkül. Persze, rábukkanunk a megtartó, erőt adó felismerések energiáira is. Jó példa erre a korábban indult, de a harmadik Forrás-nemzedékkel teljes közösséget vállaló Bállá Zsófia kiteljesedett, érett lírája vagy Szőcs Géza sorai: „így is, úgy is elkotródnak az országrontók / és akkor megint az országépítők / akkor megint ez a szívós emberfajta / ezek az emberek, akik itt 462
