Életünk, 1983 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1983 / 5. szám - "Költészet és valóság" - Takáts Gyulával Hozzák a derű képletét című verséről beszélget Kabdebó Lóránt
Aki a hegybe jött, kikötője volt. Hordókra, hajókra subásan hajolt. Törzsében szigony ült. Ágán meg háló. A nád fölött állt, mint kerek kaszáló ... 2 E képeket miért idézgetem? Ne kérdezd hűvös értelem! Bolyongok kagylófényű vizeken, izzítva zsongó idegem. Mint tölgyvödör, mit égbe, vízbe márt a zengő kar fényes íve, akként merem az elsüllyedt határt, mit rejt a szittyák sűrűje. 3 Itt állt a kút... Ma már tudom. A hegylakók mind idejártak. Csacsik jöttek a zöld úton, vizet hordva a kis tanyáknak. — Szamár-út. — Így hívja a nép. Hűs árnyán magam mendegélek, s kitárul lassan a vidék, mint telt határ a csősz szemének. Visznek a szentelt állatok ... Hátuk még most is, mintha ringna. Egy messzi hegyre gondolok, talán a felhős, szép Olympra. 4 De hol a vén okol s a birkák nyája? E tüskés gyapjúktól ragyog? A nagy juhász helyett a lenge holdfény a fák közt némán andálog. Ö, hajdanán, de más volt, őszelőbe, midőn a vasbogrács előtt a pásztorok, a csőszök és a gazdák együtt főzték a birkafőt. Az újmust édes szénsava belengte a nádas émelygő szagát. Es csónakján a zöldlidércű tündér tüzükre bámult és megállt.
