Életünk, 1983 (21. évfolyam, 1-12. szám)

1983 / 5. szám - Sándor Iván: A Ködlovas elindul (regényrészlet)

ástam volna. Ebiből az új látószögből a tárgyak elveszítik bensőségességü- két, minden átmenetivé válik, a látható dolgok mintha összefüggés nélküliek lennének és selhova sem tartoznának.

Nem állok meg az alig néhány centiméterre fel tornyozott hant előtt, visszamegyek a szobába, összehajtom a kisbundát, a (barna, mogyorókockás gyapjúszoknyát, ráhelyezem a kalapot, küilön-külön minden darab olyan szükségtelen, mint a mozdülatsorozatóm, kinyitom a fémcsatos reti- kült, a belső bárrekesz anyaga olyan lágy, mint egy szájpadlás. 'A leltározáshoz nem rendelkezem szempontokkal, nem tudom, mü fontosabb, a nyolcvan pengő, vagy az ezüst cigarettásdoboz, a kis üveg rózsaolajillat, a zsebtükör, a szelencében ismeretlen nagyanyám fényképe, két szem kockacukor, három aszpirin, öngyújtó, rúzs. Mindent a zsebembe gyömöszölök, a cukrokat gyors állkapocs-mozgással rágom. Hozzánőttem a szobához, otthonosan mozgok, ez a felismerés most mindennél élesebb, besorolható az élményeim közé. Kimegyék a ház elé, szándékosan nem nézek a hantra, nem különbözöm az óvatosan nyíló ablakokban, résnyire feltáruló ajtók mögött látható alakoktól, egy vagyok a számomra ismeretlenek között, akikét elérnek a tőlük függetlenül, történő események. A katona a kerítésnél, lovat' tart kantáron. Nem keresem az ő arcát sem, szerszámot markoló vörös kezét látom. Néhány lépésit teszek előre, várok, úgy 'érzem, ha egy botra támaszkodhatnék, jobban ki tudnák egyenesedni. A ló meleg lélegzetvétele, bőrének kitágult kis békaszemekként pislogó pórusai. Homlokomat a nyakához támasztom, beletemetkezem az élő felületbe. A katona, mint aki mindent itud, a vádamat veregeti, látszatmozdulaltofckal foglalom el magam, a ló nyergét igazítom, sörényével játszom. A katona mond valamit, nincs kétségem afelől, hogy vigasztalná akar, kezembe adja a kantárt, tapsol, lehajol, bal lábamat próbálja a kengyelbe emelni, nevet, mint aki játékkal akarja figyelmemet lekötni. Talán a ló nyugodt mozdulataiból érzi meg, ■hogy rám bízhatja, kezembe gyúrja a kantárt, elég nehezen kapaszkodók fel a nyeregbe, azért nem felejtettem el, amit a lovardában tanultam, megkeresem a felső combom munkájához szükséges helyet, a könnyűnél alig valamivel erősebb kantár-mozdulatot. A nyereghéz rövid karabély, térképtáska, bőr lősizeres zacskó van erősítve. Már magam mögött hallom a katona ütemes füttyét, érzem, hogy a ló erre a füttyszóra vált ügetésbe, derekam mozgásával átveszem ütemét, a szárat utánaengedem.

Nem tudom, meddig jutottam az egyforma kerítések, a sáros udvarok között, a szél nyakamat csapkodta, a ló kiesett az ütemből, nem tudtam visszaemelni, előrecsúsztam a nyeregben, a füttyszó közeledett, újra kijelölte számára ritmusát, az állat leszegte fejét, de engedelmesen fogadta a kantár lazítását. A nyeregből most egészen más síkból láttam az udvart és anyám sírját. Besimult a sáros földbe. A látvány jelentéktelensége eszembe juttatta, hogy meg kell jelölnöm. Arra nem gondoltaim, hogy faágból keresztet készítek, mindenesetre a katona, ha ugyan valóban ez volt a szándéka, célt ért, mert a lovaglás kirántott a bénultságból, feladatokat láttam magam előtt, mindenekelőtt azt, .hogy megállítsam a lovat és le- szálljak. Mikor földet értem, láttam, hogy a katona előtt egy tiszt áll. Többször felszólíthatta már, hogy fegyverét és iratait mutassa 'fel. Bár egyetlen szót sem értettem, nyilvánvaló volt, hogy a katona, akinek arcvonásait eddig nem jegyeztem meg, szabálytalanságot követett el, már azzal is, hogy a lovát átengedte, sőt egyenesen felajánlotta, főképpen pedig

431