Életünk, 1983 (21. évfolyam, 1-12. szám)

1983 / 5. szám - Sándor Iván: A Ködlovas elindul (regényrészlet)

ástam volna. Ebiből az új látószögből a tárgyak elveszítik bensőségességü- két, minden átmenetivé válik, a látható dolgok mintha összefüggés nélkü­liek lennének és selhova sem tartoznának. Nem állok meg az alig néhány centiméterre fel tornyozott hant előtt, visszamegyek a szobába, összehajtom a kisbundát, a (barna, mogyorókoc­kás gyapjúszoknyát, ráhelyezem a kalapot, küilön-külön minden darab olyan szükségtelen, mint a mozdülatsorozatóm, kinyitom a fémcsatos reti- kült, a belső bárrekesz anyaga olyan lágy, mint egy szájpadlás. 'A leltáro­záshoz nem rendelkezem szempontokkal, nem tudom, mü fontosabb, a nyolc­van pengő, vagy az ezüst cigarettásdoboz, a kis üveg rózsaolajillat, a zsebtü­kör, a szelencében ismeretlen nagyanyám fényképe, két szem kockacukor, három aszpirin, öngyújtó, rúzs. Mindent a zsebembe gyömöszölök, a cukro­kat gyors állkapocs-mozgással rágom. Hozzánőttem a szobához, otthonosan mozgok, ez a felismerés most mindennél élesebb, besorolható az élményeim közé. Kimegyék a ház elé, szándékosan nem nézek a hantra, nem különbö­zöm az óvatosan nyíló ablakokban, résnyire feltáruló ajtók mögött látható alakoktól, egy vagyok a számomra ismeretlenek között, akikét elérnek a tőlük függetlenül, történő események. A katona a kerítésnél, lovat' tart kantáron. Nem keresem az ő arcát sem, szerszámot markoló vörös kezét látom. Néhány lépésit teszek előre, várok, úgy 'érzem, ha egy botra támasz­kodhatnék, jobban ki tudnák egyenesedni. A ló meleg lélegzetvétele, bő­rének kitágult kis békaszemekként pislogó pórusai. Homlokomat a nyaká­hoz támasztom, beletemetkezem az élő felületbe. A katona, mint aki min­dent itud, a vádamat veregeti, látszatmozdulaltofckal foglalom el magam, a ló nyergét igazítom, sörényével játszom. A katona mond valamit, nincs kétségem afelől, hogy vigasztalná akar, kezembe adja a kantárt, tapsol, le­hajol, bal lábamat próbálja a kengyelbe emelni, nevet, mint aki játékkal akarja figyelmemet lekötni. Talán a ló nyugodt mozdulataiból érzi meg, ■hogy rám bízhatja, kezembe gyúrja a kantárt, elég nehezen kapaszkodók fel a nyeregbe, azért nem felejtettem el, amit a lovardában tanultam, meg­keresem a felső combom munkájához szükséges helyet, a könnyűnél alig valamivel erősebb kantár-mozdulatot. A nyereghéz rövid karabély, térkép­táska, bőr lősizeres zacskó van erősítve. Már magam mögött hallom a ka­tona ütemes füttyét, érzem, hogy a ló erre a füttyszóra vált ügetésbe, de­rekam mozgásával átveszem ütemét, a szárat utánaengedem. Nem tudom, meddig jutottam az egyforma kerítések, a sáros udvarok között, a szél nyakamat csapkodta, a ló kiesett az ütemből, nem tudtam visszaemelni, előrecsúsztam a nyeregben, a füttyszó közeledett, újra kije­lölte számára ritmusát, az állat leszegte fejét, de engedelmesen fogadta a kantár lazítását. A nyeregből most egészen más síkból láttam az udvart és anyám sírját. Besimult a sáros földbe. A látvány jelentéktelensége eszembe juttatta, hogy meg kell jelölnöm. Arra nem gondoltaim, hogy fa­ágból keresztet készítek, mindenesetre a katona, ha ugyan valóban ez volt a szándéka, célt ért, mert a lovaglás kirántott a bénultságból, feladatokat láttam magam előtt, mindenekelőtt azt, .hogy megállítsam a lovat és le- szálljak. Mikor földet értem, láttam, hogy a katona előtt egy tiszt áll. Többször felszólíthatta már, hogy fegyverét és iratait mutassa 'fel. Bár egyetlen szót sem értettem, nyilvánvaló volt, hogy a katona, akinek arc­vonásait eddig nem jegyeztem meg, szabálytalanságot követett el, már az­zal is, hogy a lovát átengedte, sőt egyenesen felajánlotta, főképpen pedig 431

Next

/
Thumbnails
Contents