Életünk, 1983 (21. évfolyam, 1-12. szám)

1983 / 5. szám - Sándor Iván: A Ködlovas elindul (regényrészlet)

neim tudom most milyen arcálhoz a fiatalság képzetét társítja. Innen kezdve már könnyű előhívni az emlékezés 'és figyelemeltereiés azonos képeit. Ülök a sámlin háttal az ágynak, a látható részletek meghatározottságát a szerencsére élesen belépő képzetek váltják fel. Anyáim és apám a reggeliző asztalnál újra és újra, örökké. Megint a finom csészehajlatot érintő köny- nyű kézmozdulat, a számomra véget nem érő cigareÜtafüstbe csomagolt párbeszédük, egy foerzserfotel faragott tölgyfáiéba. Lassan ereszkedik rám a teher, nem fájdalom ez, az idegközpontban történő robbanás felhőjének nyomását érzem, a szembeszállás lehetőségei ismeretlenek. Néhányszor nyílik az ajtó, nem nézek a belépőre, nem hallom a nyikorgást, a közeledő, a falun lassan túljutó lövések hangját sem tudom megkülönböztetni a háború napok óta pattogó háttérzajától.

Délelőtt, mikor még mindig nem mozdultam a sámliról, és úgy éreztem, sohasem fogok tudni felkelni, bár tudtam, hogy a cselekvés első gesztusát ki kell alakítanom, de arra alkalmatlan voltam, hogy eldöntsem mozdulataim célját, délelőtt, mikor az .alacsonyan szálló felhők széthúzódtak a falu felett, az öregasszony kinyitotta az ajtót. Ásót Itámasztoftt a konyha- bejárat küszöbére. Ekkor gyorsan fölemelkedtem, megköszöntem, hogy befogadott, és az ásót rendelkezésemre bocsátja, kiléptem a szétrohadó ku- koricaosuitakok, a szárukon hagyott, feketére zsugorodott napratforgótár- csák közé. A kátyúkkal teli út két oldalán most ipifllantottam meg nappali világításban először a valamikor fehérre meszelt, oldalukra rogyó agyagházakat. A látvány középpontja egy orosz teherautó volt, mögötte talapzatára billentett, tüzelésre kész ágyú. A kerítésekhez kötve lovak, az ágyúnak dőlve kucsmás gláppisztolyos, nálam alig idősebb fiúk. Valami visszatartott attól, hogy tovább szemlélődjek, talán a katonák mozdulata, ahogy, amikor kiléptem a csípős ősz végi szagoktól nehéz levegőjű kertibe, feléim kapták fejiüket. Nem nyúltak a géppisztolyukhoz, de a hirtelen mozdulattól a fegyverek csöve néhány foknyit irányomba billent. A kerítés mellett egy növényzetitől megfosztott földdarabom ásni kezdtem. Akik a falu lakói közül életiben voltak, a bereteszelt ajtók mögé .húzódtak. Karizmaim szalagjait kiffeszítette az ásás. A csikorgás, amint a csoibult szerszámhegy a kövek közé vág. A veríték a nyakamon, a hátamon, ahogy centimétereket hódítok meg. A lengő kertajtó. Egy katona, amint belép rajta, ahogy áll mellettem, ahogy bemegy a nyitott konyhaajtón. Kijön, újra megáll mellettem. Bokáig állok a gödörben,, a falu túlsó végén géppisztoly-sorozatok. Mikor már térdig vagyok a gödörben, belelököm az ásóit a földkupacba, kimászok. Nem nézek a katonára, elindulok, jön utánam. A lepedő keményre hűit ráncai eltakarják a sejthető arányokat. A széken anyám szoknyája, a kalap, a kisbunda. Az öregasszony a sarokban imádkozik, azt mondja, hogy a lepedőt rajta hagyhatom, így mondja, hozzáteszi mint egy nevet: a szegényen. Most kiviszem, gondolom, de még nem tudom, hogyan. A katona segít, bár én szeretném egyedül átölelni a lepedőbe csavart testeit. A lábakat karolom át, érzem a lecsavant harisnyák hurkáját a térd alatt, a kis hajtiiracs, mint egy keményszőrű ecset változatlanul kimered a lepedő alól. Eltávolodom a mozdulataimtól. Mintha valami hiányozna a lépteim kezdete és .befejezése, a tenyeremen az érintés és az észlelés között. Egyáltalán, mintha kimaradt volna néhány esztendő az .életemből, s én egyszerre a történetitől távol került szemével látnék mindent, a lepedőbe burkolt testet, már a gödörben, ezt a gödröt is, mintha évekkel élőbb

430