Életünk, 1983 (21. évfolyam, 1-12. szám)

1983 / 5. szám - Sándor Iván: A Ködlovas elindul (regényrészlet)

után kapó kutyák felé rúgok. Elég közelről hallatszik az ágyúszó, de nem tudom megállapítani, melyik irányból, közben fúlj a szól. A (faluiban nincs orvos, a szomszéd falu négy kilométer, földeken vágok át, kitaposott csapások vezetnek, géppisztoly-sorozatokat is hallok. Most úgy 'érzem, hogy minden, ami elindulásunk előtt történt, már megközelíthetetlen burokba zárult, a folyamatosság szétrobbant, a régi gyermeki érthebeflenségek és a létező zűrzavar között nincs híd. Próbálom összerakni arcát, hangját, mozdulatait, az énekszóit, a nevetését, futását, nem volt könnyű ez az öt nap, mégis, mintha most találta volna meg azt, aki ő maga, amilyennek sohasem ismerhettem. Újra a kutyaugatás, elég gyorsan megérkeztem. Az orvos háza a falu közepén, őszirózsák, a fakerítés, petróleumlámpa fénye, a félig leeresztett redőnyök mögött a rézgombos ajtóig három lépcső vezet. „A jó francot, fiatalember, mondja egy sál és egy foáránybőr süveg találkozásának mélyéről a doktor, arra engem most senki nem kötelezhet, örüljön, hogy az oroszok nem lőttek a valagába.” Útközben elhatároztam, (hogy pontosan 'beszámolok anyám állapotáról, most mégis apámról beszélek, s miközben elmondom, miiképpen kerültünk a szomszéd faluba, tudatom határszélein annak felismerése lebeg, hogy útközben alig figyeltem a lövé- vésefcre, a háború hangjai a kikerülhetetlen akusztikai jelek közé keveredtek, egy robbanás, vagy géppisztoly-sorozat természetesen simul a szél- zúgásba, a kutyák morgásába. Sötét előszobában állok, nem hallom az orvos hangját, csak a szemében látom a hajnalban kelők, a véreres szem- fehérjűek pillantásának reflexfényeit, apám nevének említésére következnek a rendteremtés monoton mozdulatai a redős (táska felett, koccan a sötétben valamilyen cserépedény, a törkölypálinka egyszerre roíthadt és édeskés illata, megkérdezi, iszam-e én is, nem kérek, a sötétség mélyén folyamatos és közel gáppisztoly^sorozatak.

Mire visszaérkeztünk, a szobiéban egy vékony, göibe gyertya égett. Anyám az ágyon feküdt, de a dunyha eltűnt, lepedő volt tráterítve, .az arcát is elfedte, nem 'értettem, a hidegtől akarja védeni, de akkor miért szedte le róla a dunyhát a marha? Az előrehajoló orvos irhabundája egy ideig takarja a megfejtést, végre felém fordul. „Nézze (fiam, kiérem az történt, hogy valószínűleg tüdőemibólia lépett fel... Az ilyen megfázásokból köny- nyen lész tüdőgyulladás, és ha a szervezet ellenállóképessége. . Nem lépek közelebb, hagyom, hogy visszasiimítsa az anyám arcát takaró lepedőit. Az öregasszony az ágy lábánál imádkozik. A gyertya (hamarosan elfogy. Az orvos sietősen írja a halotti bizonyítványt, amiig a láng még vibrál, átnyújtja, most fedezem fel az arcát, pedig már csak az ablakon (besütő hold ad némi fényt. A felém lépő, mintha anyám halála megfosztotta volna sáljától, bundagallérjától, homlokába húzott kucsmájától, csupasz, rózsaszín gyermekarocal, kikerekedett szemmel néz rám. Nem értelmezem a tekintetét, bezárulok a kapcsolat elől, a még mindig imádkozó asszony zsolozsmájától is próbálom elrekeszteni hallószervemet. „A temetésről nem tudok intézkedni, ha bármire szüksége volna, pénzre, élelemre, szívesen látom”, mondja az orvos, kimegy, egyedül nézek szembe a lepedő kife- szítdtt néma üzenétével, szélét nem emelem fed. Szerencsiére nem látom a sötétben az orr, a medence kirajzolódó nyomatékét, egy (hajfürt azonban kicsúszott a fej alá is begyűrt lepedő alól, mint egy már örvényt sem kavaró elsüllyedt a hajó szelíd palackpostája lebeg az ágynemű sima felszínén. A kis fürt látványa megszokott, a kendők alól kibújt tincsek ilyenek, anyám

429