Életünk, 1983 (21. évfolyam, 1-12. szám)

1983 / 5. szám - Sándor Iván: A Ködlovas elindul (regényrészlet)

ták volna, pedig, ami IShegésmek látszik, nem más, mint néma, aipró nevetések hulláma. „Nem tudom', mondja, mikor már közöttünk ül, soha nem gondoltam szökésre, megyek én az oroszok ellen, ha meg kell védeni a hazát, .de kérem., mindíig veszítünk. Ha csak egyszer győznénk, .én öröm- katona lennék, kérem, higgyék el. . A fék csikordulása. A katona lila színű anca szemben az arcommal. Miközben a zökkenés után egyensúlyomat keresem, átfut rajtam, hogy észrevett valamit mögöttem, amit én nem láthatok, 'bőre ráncait mintha minden négyzetcentimétemyi ifslületen rászegezték volna a csontokra. Kiáltások, fényszóró. Minden pontos és egyszerű. A férfiak jobbra állnak, mi ketten a kocsinál maradhatunk, a szökevény géppisztoly-sorozatot kap, a .járőrt vezető tiszt elhajt a kocsival. Ásókat löknek a (férfiak kezébe, a halottat az árokba .guríthatják, némi földet teríthetnek rá.' Két altiszt elvezeti a csoportot valami tankcsapdához. Egymás kezét fogjuk ketten az országúton. „Szar csibészek!...” Nem intem le, most tűröm vénasszonyos rikácsolását, aztán vezetem előre az úton, liheg, szűrésűivé szívja a levegőt, még sohasem éreztem alacsonyabbnak, most úgy .húzom, ahogy ő vezetett kisgyermekkoromban, kicsikét rántanom kell a karján, hogy haladjunk.

Elfoglalnak a feladataim. A sötétben az utat figyelem, a tócsákat kikerülöm, a fénypontok távolságát méregetem, nem érzem gyengülő szorítását, tudom, hogy jön, kissé lemaradva ugyan, de akkor is, ha nem fogom a kezét. Azért jó lenne, ha (beérne és lépésit tartana velem. Egy faluba 'érkezünk, nem kérdezem imát tegyünk, kopogok .az első ház ablakán, ajtónyikorgás, kiáltás nem válaszol, udvarokon Qáfoolunk át, üres kutyaházakba ütközünk, végre megnyílik egy .ajitó. Földes konyha, hideg tiszta- szolba, nem látom az öregasszony arcát, aki ágyat vét. A frissen meszelt fal szúrós illata. A holdfényfoen látható lesüllyedt mennyezetgerendák. Mezítelen talpunk a padilódeszkán. A fejünkön át lehúzott ruhadarabok útja. Egymás melletít, egyformán az ágy felé fordulva hajolunk előre, hogy a kemény párnákat megigazítsuk. Hosszú fehér kombinéja eltakarja combját. Az ágy széles, A dunyha alatt földrészek távolságában melegszik a bőrünk. Befelé fordulok, falhúzom a térdem. A nyakamat hátulról rálövelt pára önti el, a forróság lélegzetvételének ütemére növekszik. Nyújtóznom kell a vásznak feszes némaságában. „Te, mondja sípoló hangon, valami vizet.. .Pélek megmozdulni, szeretném, ha azt mondaná: „Is1 Ivánka .. Űjna vizet kér. Reszketek, ha arra gondolok, hogy ki kell bújnom az ágyból. Vizet, ételt, bármit mindeddig nekem volt jogom kérni, neki biztosítani volt kötelessége, miféle szerepcsere ideje érkezétt el, újra, most már könyörögve meg kell ismételnie kérését. Áfmászok rajta, tapogatózva nyitok be a konyhába, az .öregasszony bögrét merít vödörbe.

Amikor megitattam, .éreztem a lázát. Próbáltam Visszaemlékezni, mikor kezdődhetett, bizonyára a kocsiúton, talán még előbb, lehet, hogy napok óta húzza. Reggel elveszítette az eszméletét, az öregasszony nedves törülközőbe csavarta. Délután felült, nem éritettem a szavait. Ülök az ágy mellett a szalmafonatú széken. Csak .az álla és .az orra látszik ki a kendőburokból, a látható bőr, mintha órák alatt mesebeli sulhanással végi gélbe volna potenciális életét, ráncos és színtelen, lélegzetvételében lepedékes szájának szaga. Tekintetem a kezét keresi, testének (kiterjedését nem merem elképzelni, milyen kicsire zsugorodott össze minden a dunyha alatt. A szemhéj barnás redői, a száj lila nyugalma. Ablakokon zörgetek. Bokám