Életünk, 1983 (21. évfolyam, 1-12. szám)

1983 / 5. szám - Sándor Iván: A Ködlovas elindul (regényrészlet)

már oroszok vannak, mondják, sehonnan nem indul vonat, anyám telefonálni próbál, az állomásfőnöki iroda előtt elsodorja a tömeg, miközben keressük egymást, ihiaillam, hogy a 'Váci út torkolatától teherautó indul Debrecen felé, kétszáz pengőt kér a fuvaros személyenként. Hajnaliban húszán ülünk a lócákon, bevág a szél, nedves, jeges rohamok, anya airca zöld színű, bőre megvastagodott, a szeme alatt kemény lelbemyegek. Átkaroljuk egymást, de semmit sem érzünk a szorításból. Nem tudom, mióta utazunk, dél van. Megállunk, az országút mellett rét, a réten katonai sátrak, összetorlódott teherautóik, légvédelmi lövegek, egy csendőrjárőr igazoltat. Vezetőnk próbál üzemanyagot szerezni. Tábori konyhák, egy (baka harmonikán játszik, anya azt mondja: „Gyere, Istvánka, sót tömi. . .” Hátat fordítunk egymásnak, mint a tornaórán, karunkat összefűzzük, előre-hátra hajolunk, miközben hátamra emelem, érzem, hogy milyen könnyű, vállunk- tól a combunkig összepréselődünk, kezdünk átmelegedni. Nevet, az arca bőre vissza vakon yodik, kézen fog, maga után húz. Csoport a harmonikás körül. Alacsony, fehér arcú, vörös orrú férfi. Honvédsapkájának szélét fülére hajtja, ujj.ai kinyúlnak szakadt kesztyűjéből. Egyet lép jobbra, egyet balra. Térdei taktusra szétnyílnak, lábai között jeges széljárás. Állunk a bakák mellett, oldalt páncélsisakos tisztek karbafont kézzel. A jegenyefák középső ágún még néhány zöld levél. A harmonikás orra egyre pirosabb. „Újévkor egy kis kacsa, egy este nem ment haza. Elvitte őt egy kis liba, a Hangliba, és ebből lett a nagy tragédia.” Tocsogva lépked hatalmas bakancsában, nyakán kétszer körűitekért, hosszú kötött sálja, a katonák áhítattal hallgatják, mintha templomi orgona szólna a légvédelmi ágyúk pajzsai között, anyám kilép a gyűrűből, előrelibeg, átveszi a harmonikaszó ütemét, lábfeje becsuklik, kacsázva bukdácsol a fűben, keze csipőjén, csuklója kifordítva, kis kalapját homlokába húzza, ilyen módon körültáncolja a harmonikást, a kiskacsáról szóló dalt énekli, a refrénnél szembefordul vele, egyik tenyerét annak vörös, a másikait saját orrához nyomja. A tisztek sietve közelebb jönnek, a (harmonikás alázatos igyekezettel követi a produkciót, abbahagyja a bokázást, a billentyűkre koncentrál, előrehajol, hogy a balkezes kíséretet el ne tévessze. Csend. Alinak ketten a sárban. A bakák nem mernek tapsolni. Anyám bohóc-meghajlással ringatózik, kis- bundája felett összefonja karját. „Valahol Oroszországban”, énekli a hármon ilkás leszegett fejjel, erős rántásokkal kíséri, (hátul megindul néhány tehergépkocsi. Most meddig akar itt énekelni? Nem tudom mi zavar, szeretném, ha látnák, hogy mi ketten összetartozunk, semmi más nem különböztethet meg a többiektől, csak ez az összetartozás. A katonák végső bevetés el'őtt vannak, ftésztaleves, lőszervételezés, deci rum, háromszavas levelezőlap, bizonyára azt hiszik, hogy ez itt valami tábori színház búcsúztató műsora. Lehet, hogy testihez simuló, combig érő kisbundájában, fejébe húzott kalapjában, a (hidegtől vörös orrával, kif ordított kis lábaival felröppen, elevez a harckocsik, füstölő konyhák felett, belevesz valamilyen hóesésbe, a katonaarcok mint a légvédelmi ágyúk csövei fordulnak utána, elröpül felettünk, leszól, „Istvánka, gyere már kisfiam ..

A lucskos bakancsok, a fiöidszagú, párolgó köpenyek, az alkony színei. Anyám civil kabátot hoz a teherautó felől, néhányon körülálijuk a harmonikást, miközben a köpenyére húzza a hatalmas kabátot, máris fent guggol két lóca között1, harmonikája a vezetőülés alatt, nagy zökkenéssel indulunk. A kis ember kidugja a fejét, arca lila, liheg, mintha megtapos427