Életünk, 1983 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1983 / 5. szám - Sándor Iván: A Ködlovas elindul (regényrészlet)
SÁNDOR IVÁN A Ködlovas elindul* Anyám most újra Istvánjának szólít, rémlik, hogy a (búcsúnál a néninek mintha ezt mondta volna, „a gyerek”, én meg visszáhúzádok valami, meleg védettségbe. Ez az utazás összehoz minket, iazt kívánom most, hogy bármi is történik még kettőnkkel, sokáig tartson .az út, a rámtörő gyengédséget szótlanul kihasználom, a kocsi sarkéiba fészkelem magam, lehunyom a szemem, nyakamig húzom a zöldkockás pokrócot. Pára 'csíkozza az ablakot, mint távolít» lencsén át látom az országúton a velünk szemben haladó német teherautókat. Anyám nem tett le arról, hogy nénémet és családját megtaláljuk, tovább haladunk az osztrák határ felé, valószínű, hogy a szemben özönlő német csiapatok Budapestre igyekeznek. Később Nyugatra menetelő magyar katonákat érünk utol, tisztjeik lovon porosz- kálnak, az egyik falu határában .nyilas karszalagosok két lefegyverzett bakát 'kísérnek, a kanyarban hallom .a géppisztoly-sorozatokat. Lassítunk, megállunk, az út szélén árokbadőlt autó, egy (főhadnagy tisztelgés nélkül int, hogy szálljunk ki, valamilyen nyílitparancsót -vesz elő, amely, mint mondja, Mjjogosítija rá, hogy kocsinkat, sofőrünket igénybe vegye, anyám karján a vöröskeresztes fcarszatag, a főhadnagy legyint, a pánoélsisakija alatt csak állát látom „ugyan, asszonyom, ha nem vette volna még észre, háború van.” Beül a kocsiba, pisztolyát csőre tölti, int a vezetőnek, elhajtanak abba az irányba, ahonnan jöttünk. Állunk, nézzük a távolodó kocsit. Körülöttünk a tócsák. Anyám a kocsi után kiált, megrémülök a káromkodásától, a rikácsoló hangjától. Előkapja a hamis iratokat^ ruhájába rejtve óvta eddig, kombinléjánaik csipkéje közben végigszakad, apró darabokra tepi az okmányokat, hisztérikusan beletapossa a sárba, öklét rázza, a már láthatatlan kocsi után. Azt hiszem, azt kell tennem, amiről egyszer apámtól hallottam, mit tesz a sokkos állapotba került 'beteggel, rákiáltok. „Hagyd abba! Mit csinálsz? Hagyd abba!” Felszedem a sárból a papírdarabokat. „Ezt nem kellett volna! Most miért csináltad! Hallod?”-Arcába hajolva kiáltozok, nem veszem 'észre, hogy már abbahagyhatnám', elhallgatott. összemarkolja a széttépett születési bizonyítványokat, védleveleket, nevet. „Na, Isitvánfca, ezt jóanyád alaposan ekseszte. Gyere szívem^ begyalogolunk a faluba. Nem lesz messze a vasútállomás. Szedd össze magad kisfiam., iha kilépünk, miég elérhetünk valami vonatot.” Kézen fog. Megyünk ihat kilométert. Az állomáson forró teát iszunk. A kupéban kevesen vannak, nem beszfélünk, ezzel kímélni kívánjuk egymást, ülünk összepréselődve az utasok között, úgy érzem, remélem ő is, hogy ezentúl nincs már titkunk egymás előtt. A Déli pályaudvarra 'érkezünk. A város sötét, járőrök cirkálnák, a Margit-híd pillérei a Dunába robbantva. Debrecenben * Egy fejezet a Ködlovas című regényből. 426
