Életünk, 1983 (21. évfolyam, 1-12. szám)

1983 / 5. szám - Bálint Endre: Életrajzi törmelék XXX.

A Kállai Ernő tiszteletére rendezett kiállítás másik tanulsága, hogy a stiláris azonosságnak semmi nyoma nem volt a művekben, csak a kifejezés szabad áramlása, de ez a „csak” pozitív töltésű tartalmat jelent és nem kicsinyítő képzőt.

Ha emlékezetem nem csal, Kállai Ernővel utoljára Kassák Lajosnál találkoztam. Soha életemben temperamentumban két ennyire különböző embert nem ismertem: Kállai szinte vitustáncszerű mozgása és gondolatainak is gyors váltásai ellenében Kassák szinte indulatokkal terhes nyugalma adta ezt a mindenki számára leolvasható különbséget, természetesen sok más mellett; mint Kállai egyre fokozódó csillapíthatatlan alkohol szomjúsága — amit, mint annyian mások — menekvésnek tartott az „élet” rázúduló tömény ellenséges mivoltával szemben. Kállai szellemi érzékenységét goromba módon kikezdő alkoholizmus nem csak elhatárolta őt egykori önmagától: érdeklődéseivel rokon barátaitól is, hiszen alig-alig érintkezett a „régiek” közül valakivel, akivel szót érthetett volna, és ha igen, csak a pillanatnyi segítségek kedvéért. Az igazság kedvéért és magyarázatképp, Kállai szellemi érzékenységét először is a goromba módon kikezdő politikum horzsolta sebesre: az, hogy minden publikációs lehetőségtől megfosztva volt kénytelen „másból élni”, mint a hivatása. Egy olyan aktív szellem, mint Kállai Ernő, lebénult a minden irány felől rázúduló lehetetlenítő és tehetetlenítő kis és nagy ellenséges akcióktól. Kállai nem csak kitűnő esztétikus volt, de vérbeli újságíró is, aki számára valamennyi szerkesztőség ajtaja bezárult, amit csak a nyitott kocsmaajtók voltak képesek ellensúlyozni, napi néhány órára. Elgondolkoztató, hogy a kései „rehabilitációk” képesek-e kihúzni a fájdalmakat okozó tüskéket, és ha igen, miféle gyógyítgató magyarázatok kerülnek a tüskék helyére? Mert igen gazdag a fantáziánk a gyógyítgató magyarázatokat illetően! Nem lenne helyénvaló megfeledkezni a szellemi életünkből kiiktatott Csont- váryról, Bartókról, és Vajdáról azokból a csodálatos időkből, amikor első ízben egy „kertészeti” kiállítás kapcsán láthattunk Csontváry képet, de addig semmit sem, és hogy Párizsból hogyan kerültek haza színükkel csomagoló- vagy újságpapírral leragasztva remekművei, arról mit tud a mai fiatalság? De annyira fájdalmas azoknak az időknek a felelevenítése, hogy szinte mazochizmusnak tűnik: művészek és művészettörténészek kibicsaklásait megidézni, ami akkor a megfellebezhetetlen igazság -nak volt kikiáltva, és egyetlen szellemi fórumon sem lehetett kétségbevonni ezeknek az igazságok -nak hitelét. De nem is volt senkinek sem kedve megkérdőjelezni — főleg nem a nyilvánosság előtt — a „hiteles” a semmitmondást, mert annak is lehettek fura következményei. Ma igen különösen hathatnak művészeinkre, hogy még nem is olyan régen milyen konzekvenciákkal jártak a „formanyelvi” kibicsaklások: művészek hagyták el az országot, mert nehéz volt az egykap- tafás ábrázolás kínját elviselniük, vagy szakmát változtattak, vagy alkoholisták lettek, mint szegény Kállai Ernő.

Alkohol? Zsennyén is találkoztam kollégákkal, akik még a „motívumra” is csak borosfiaskó segítségével voltak képesek kijárni. Igaz, hogy nekem is voltak szenvedélyeim, mint a horgászat; ősszel és tavasszal hajnali 4 óra felé már szereléssel a kezemben indultam a Rábához, és asztmámat is a Rába mellől hoztam haza, több mint hat éve már, és azóta sem mehetek Zsennyére, oda, ahol talán életemben a legjobban éreztem magam: a Művésztelep csodálatos környezetében és a telepi személyzet szeretetétől is megbalzsamozva. Szívesen sorolnám fel nevüket is, de hát félő, hogy gyengülő emlékezetem kifelejt valakit, így hát eltekintek a felsorolásuktól. Talán egy nevet mégis: Szabó Amáliáét Rumból, akit szinte rokoni szeretettel őrzök; mint olyan valakit, akinek tapintata és együttérzése számomra ma már egyet jelent Zsennyével. Néha-néha harcsázó botom kiköveteli tőlem, hogy rávessek egy pillantást, ami az ablak és könyvesszekrényem közötti sarokban hosszú esztendők óta pihen, és csak arra vár, hogy valaki arra érdemes pecázó tulajdonába kerüljön. Fiatal festő koromban — nyilván Braque hatására — sok halat festettem, de a legelső kiemelt márnáimat — a valóságosakat — enyhe bűntudat kísérte, és most már bevallhatom, mint egykori horgász, hogy soha nem tudtam teljesen túladni ezen a bűntudaton.

425