Életünk, 1983 (21. évfolyam, 1-12. szám)

1983 / 5. szám - Bálint Endre: Életrajzi törmelék XXX.

Mondanom sem kell, hogy a németek kiseprése után Zimberné kérésére egy hatalmas kreclit vettem a hátamra, amit teletömött sonkával, kolbásszal, oldalasokkal és más földi jóval, hogy az éhező pest-budai ismerősöknek is jusson azokból. Egy ilyen út alkalmából a Vérmezőn vánszorogtam át, ami tele volt iszapos „sittel” és ráléptem valami puhára: egy valaha élő kar emelkedett fel és „intett be” nekem. Ott láttam egy számomra teljesen ismeretlen nőt, aki hihetetlen nehézségek árán vonszolt egy krumplival megtömött zsákot. Intettem neki, hogy rakja a krecli tetejére a zsákot, ami egymagában is lehetett harminc kilónyi. Bemutatkoztam, és ő mint Illés Árpádné mutatkozott be, majd tovább vánszorogtam a rózsadombi Ady Endre utca 26. alá, ahol anyósom bujkált dr. Görög Imrééknél, a műfordítónál és feleségénél Beke Margitnál, aki túl a kilencven évén változatlan fiatalos frisseséggel dolgozik: ír, fordít és végzi munkáját. Anyósomat teljes épségben találtam meg. Pár hónappal később felszaladtam Szántó Pirihez, akinél meglepetésemre viszontláttam „Illés Árpádnét”, akit Piri egész más néven mutatott be, és aki iszonyatos zavarba jött. Még ma sem értem, hogy mitől tartott akkor, amikor már a hamis nevek használatának semmiféle kényszere nem volt. Legalábbis Budapesten már nem. Ma már tudom, hogy Varga Magda festőnő volt az a bizonyos Illésné. Majd később megismertem az igazi Illésnét is. Néhány ilyen „kreclis” séta közben találtam rá az akkor még életben lévő anyámra is, aki ugyancsak jó egészségben volt. Szegény Szerb Tónit kivéve a család valamennyi tagja épségben úszta meg az ostromot, de ez a veszteség „országos” volt, nem beszélve halálának körülményeiről, arról az embertelenségről, amit átélt az utolsó pillanatáig. Visszatérve Zimberék nagyon sokakat érintő, segítő szándékára, ezúton köszönetét mondok mindazért, amit értünk tett: életmentés volt az, minden későbbi hivalkodás nélkül.

Aki ez esetben hivalkodik, az inkább én magam vagyok: alig hiszem, hogy sokan elmondhatják magukról, hogy elkerülték azok az ismert és kevésbé ismert csalódások az emberek részéről, amelyek szinte kikerülhetetlennek látszanak. Inkább az ellenkezőjével dicsekedhetnék; lényegében csupa jót kaptam és megértést és a szakmai irigységből is csak1 az elviselhető minimumot. Arrél persze, ami az ember háta mögött zajlik, és hatásuk nem ér el hozzám, az olyan, mintha nem is létezne. Ami viszont sajnos létezik: a már tnemlétezők világa, a barátok ritkuló sora, mintegy utalásul időnk lehatároltságára, hogy a „végtelenséggel” nem mérhetjük magunkat, és még jó, ha a végtelenből egy morzsányi beletalál abba, amit létrehoztunk, ha nem túl szerénytelenség még ennyit is feltételezni fáradozásainkból, ki tudja"?

Az én örök kérdéseim közül a legfontosabbak egyike, hogy valójában tudtam e valamit átmenteni a végtelenből, hiszen még a fizikai létem értelme is csupán ettől kapja tartalmát. Ha kétségeim támadnak, szinte az egészségem rovására megy, így ütközik a szellemi a fizikaival, és bonyolítja az amúgy sem egyenletes létemet. Igaz, hogy ez az „egyenletesség” is csupán képletes és feltételezett és mindenkinél az, de akinél sokféle oknál fogva a kilengések a szélső határok közé ütköztetik a szellemit és fizikait, mint nálam is, az megkísérli „kiköhögni” magából azokat az ellenséges erőket, amelyek legyengítik ellenállását.

Kezembe került az „Űj Tükör” február 6.-os száma, melynek 24—25-ös oldalán „Tisztelet Kállai Ernőnek” címmel nyolc olyan művész színes képeit közli, — köztük egy Jakovits József szobrot is —, akikről még álmodni is tilos volt annak idején, és Kállai Ernőt is olyan útszéli módon rakták ki az Iparművészeti Főiskola tanári állásából, hogy egy reggel, amikor bement a Főiskolára, hogy megtartsa óráját, a portás „csupán” annyit kérdezett Kállaitól: „Hová igyekszik, talán keres valakit?” Most a Nemzeti Galériában egy gyűjteményes Jakovits kiállítás van, aki 17 éve él az Egyesült Államokban, és íme, alig két hete zárult a Zichy kastélyban a Kállai Ernő tiszteletére rendezett kiállítás. Változnak az idők, de mi, akik nem „változtunk”, csak éppen önmagunkat folytatjuk, megkaptuk a változó idők méltánylását, hol az „Európai Iskola”, hol „Szentendrei Iskola”, hol „Vajda kör” címszavak alatt, de mindenképp méltányló jelleggel. Talán mégis érdemes volt következetes szellemi utat vállalnunk a kis karrierista csiki-csuki játék helyett?!

424