Életünk, 1983 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1983 / 5. szám - Bálint Endre: Életrajzi törmelék XXX.
BÁLINT ENDRE Életrajzi törmelék XXX. A háborús időkben életben maradni önmagában csoda és különösen azok számára, akiknél szinte kitűzött cél volt annak az ellenkezője: hogy semmiképp „nem helyes”, ha életben maradnak. A sárga csillag viselése azonosnak tűnhetett valamiféle „céltábla” viselésével, és ezt mindenki érezte, aki felvarrta kabátja hajtókájára ezt az egyébként „dekoratív” formát... Viselése persze a csillag tulajdonosában semmi esetre sem képezhette a dekorativitás érzetét, inkább a halálfélelméét;- ami mégsem ugyanaz a dolog. Igazán kevesen mondhatják el, hogy 1943—44 év végéig tartó csaknem két év munkaszolgálata ritka emberséges körülmények között zajlott le, amiben azoknak az óriási anyagi összegeknek is szerepe volt, amit „Zászlóaljunk” annak a „Páncélos dandár” vezetőinek fizetett le, amelyhez beosztásunk szerint tartoztunk. Akárhogy is volt, talán az ország legelkényeztetettebb zászlóalja volt a mienk, és félelmeim sokkal inkább családom azon a tagjait érintette, akiknek sorsáról keveset, vagy semmit sem tudtam. A „munkánk” lényege amolyan tankelhárító dombok építése volt, de, ami engem illet, én sokkal többet játszottam chemin de fért és pokert, mint tankelhárítást mindaddig, amíg be nem vagoníroztak, hogy Borszékre vigyenek, ahol már sokkal kevésbé volt kedélyes: a „körletet” szögesdróttal vették körül, és a bánásmód sem volt annyira „emberi”, de még mindig elviselhetőbb más századokénál. Amitől a leginkább tartottunk, hogy a visszavonuló német alakulatok, közöttük SS-ek kisebb csoportjai is célpontul használják fel isárga csillagainkat, de sokkal jobban izgatta őket a halálra fáradt és éhségtől döglődő lovaik elveszítése, mint mi. A közeledő orosz ágyúzások arra késztették az illetékeseket, hogy útnak indítsanak hazafelé, és végül valahol Máriaremete és Pesthidegkút között egy volt téglagyárba tereljenek, ahol ugyancsak a németeknek kellett lövészárkokat ásnunk. Akkor már tudtam, hogy feleségem, fiam — aki egyéves volt — és nővérem, Szerb Antalné Budatétényben élnek Zimber Ágostonéknál, akiknek gyönyörű gyümölcsöse és üzlete volt, de amit nem tudtam, hogy már öt zsidót bujtatnak. Egy sváb família tele szeretettel és megértéssel mások nehézségei iránt, így hát irántunk is. 1944 október 15-én elindultam, hogy meglátogassam családomat, Budafokra, ahová megérkezve éppen a Horthy-féle háborúból való kilépési proklamációt olvasta be a rádió. Mint ismeretes, nem sokkal ezután a Szálasi proklamáció követte az előbbit, mire Zimberné a világ legtermészetesebb módján közli velem: „Bandikám, itt maradsz nálunk, nem engedlek vissza a századhoz.” Megkaptam kisfiának egy szépen berendezett manzardszobáját, és csak arra kért, hogy senki előtt ne mutatkozzam! Továbbá a tökéletes „elsötétítéshez” tartsam magam, nehogy szomszédainknak feltűnjön, hogy valaki a „családból” nem tartja be a szigorú rendelkezéseket. Egyetlen szokatlan alkalom volt, hogy leszaladtam az udvarra, mert olyan disznóvisítást hallottam, amilyenre Zimberéknél ezaddig példa nem akadt: az oka pedig az volt, hogy a Tétényi hizlaldát kinyitották és a disznók hatalmas tömegben rohangáltak össze-vissza, és vagy huszonkét tisztes példány berohant Zimberékhez, akik ugyanazt csinálták, amit más, és ami logikus is volt, hogy több „szakértővel” leszúrták a disznókat és szépen fel is dolgozták valamennyit. Majd a padlásra kerültek annak rendje-módja szerint. Egy nap kinéztem az ablakon, és láttam, hogy két csendőr közelíti a házat. Zimber rohant fel hozzám, hogy „azonnal vonuljak be” a padlásra, ahol már volt egy előre elkészített kis „dekung” is számomra, de, hogy még jobban elrejtsenek letakartak annyi disznóoldalassal, amennyi csak rámfért. 423
