Életünk, 1983 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1983 / 4. szám - Balázsovics Mihály: A gyermekkor Trójája (Villányi László: Falovak)
A gyermekkor Trójája VILLÁNYI LÁSZLÓ: FALOVAK „Vonat vagy. Megállsz és elindulsz megállsz és elindulsz előre és hátra mehetsz menetrendszerint. Kisiklani gyáva vagy. Azt mondod: valamelyik állomáson valami hátha...” Szándékosan idéztem Villányi László első kötetéből, ment úgy érzem, mostani könyvének megközelítéséhez kulcsfontossággal bírnak ezek a verssorok. Villányi következetesen építkező költő, aki nemcsak a „megmaradtat megőrizni” képes, (mint a címadó versben vallja), hanem mert mer és tud tovább-lépni, emberilag-költőileg változva, de nem megváltoztatva költészetének eddig megszabott irányát. Villányi útja spirális, „Át a fonák oldalra!” — mondja. Bíbor bánsz ületett Lackó ciklusából emeltem ki Utat mutat című prózaversének e lényegi változást mutató sorát. A költő rádöbben arra, hogy minden relatív, hogy bármely szerepet vállalna vagy vállal is föl (hisz ezt teszi itt és most) időben-térben, gyermekkonban-törfénésfoen vándorolva, mindig csak önmagát, saját bensőjét adhatja — mindennapi vívódásaiban, kételyeiben, a mindig csak relatív biztonságérzetben: „nem kell mindent igaznak tartanunk / csak szükségszerűnek”; és így „engedelmességet tanul agyam.”; vagy „ / forgolódsz / tehetetlenül”. S még egyszer idézve: „Át a fonák oldalra!" — önmagunkból kilépve — önmagunkba vissza, „ne nézz föltűnően! És köszönj vissza annak, aki nem köszön! Esetleg kérdezz!” — Kérdezni kell, mint minden költő dolga, hite ez; s Villányi László e második kötetében már próbálja a m-egválaszolhatatlan-kérdések mégis a «pontos csöndet-választó feltevését. Már nemcsak az állítás, a leírás, de annak — a valóság — megkérdőjelezése, olykor, s épp ott jól — elienpontozása. Egyre valósabb költői arcot mutat a bizonytalanság, mint eddig volt: a vonat — az utazás. Nem véletlen e ciklus — a Bíborbanszületett Lackó felidézése: maga a költő, Villányi László, kinek már birtokában a forgofódó-tehetetlenség, mely mégis győz az utazás, legyen akár célos vagy céltalan, majdhogy kilátástalan célnélküliségén. Már önmagát kérd'i-kérdezi, s nem egy költői érzést faggat. Igen, néha még etlírizálja verseinek végét, mint pl. az oly pontos és fontos „Utat mutat” című prózaversében is ezt teszi. De abban is már önmagát adja, ahogy pontosul! szigort ölt költészete. Nem pesszimista tehetetlenségről van itt szó, hanem épp a groteszk öniróniáról, hisz ez a látásmód vonul végig az egész köteten, néhol már draszitikumba, sőt modorosságba fulladva, (pl.: Átváltozása) Mégsem ez, sem látványosnak tűnő — latinos veretű (pl.: Száműzetésben, Az étkezőkocsiban), vagy épp a modern francia költészetet visszhangzó versekről beszélnék (pl.: Elmondja életrajzát és nem nehéz fölfedezni az önsajnáltatás ellenszenves pózát; ördögszekér), hanem a számomra köl- tőileg sokkal lényegibb, tudatosodott tisztánlátásról, irónián-túli önvizsgálatról: „jól tudd mindig, melyik bugyorba indulsz.” Érdekes még, hogy Villányi László miként érzékeli, hogyan bizonyította be a közösség-vállalást, vagy miként éli meg az egye- dülmaradás veszélyét. „Azt hiszem / meg tudnánk tanulni egymást”; „mert őrizni akarjuk a lehetőséget”, „nem / mozdulok mégsem, helyem a magosban, / itt adatott meg.” — írja Csepp című versében. Fontos ez a részlet, mert az eddigi, szinte megállásnélküli, állomást nem találó költői élmény után biztosabb helyre vezet bennün379
