Életünk, 1983 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1983 / 4. szám - Rónay László: A lét ellentmondásai - Juhász Ferenc: A tékozló ország (tanulmány)
Forrás lett a szűzi méh, Paradicsom kertjéé, Amely élő vizet ád. Illatoknak hajioka, Csoda-templom csarnoka, A nagy Mester remeke. (Sík Sándor fordítása) Juhász Ferenc Mária-himnusza egyszerre kelt szent és profán képzeteket. Benne évszázadok hagyománya zeng vissza, de a hagyományos formulákat, magát a dallamot, a struktúrákat a költő merészen új képekkel és kifejezésekkel telítve teszi a modern kor élet-vallomásává: Adj kenyeret nékünk elszáradt hasunkba, ne legyen mi gyomrunk, mint égett kemence, Mária segíts, Mária segíts. A költői beleélésnek ritkaszép példáit találhatjuk A tékozló ország többi betéteiben is. A „sánta hegedűs”, aki a „lakmározóknak gajdot” egy éneket, az elveszett sámánének rekonstrukciójára vállalkozik, erre utal a versszakok végén a „hej” refrénszerű ismétlése, mely a régi magyaroknál alighanem a szellemidézés szava volt. Ugyanakkor ez a részlet is a feltételezett hagyomány szabad kezelésének példája, hiszen az ének alkalomszerű, a benne elmondottak teljesen logikusak, csak a refrén és az archaikus szókincs utal az idők messzeségébe. Némelyik versszafcban pedig feltűnnek Juhász Ferenc legsajátosabb képei és motívumai isi, melyek azonban teljes mértékben harmonizálnak az ének egészével: Kis árnyék-lányunk, szeplős kis húgunk — Eja! Félhold csöcsödből a tej kifröcsköl, jó legelő lesz mohó bornyúnak, — Hej, jo, jo, jo, jo! A „TEJ” BÉKESSÉGE A ,.halál-motívummal” kapcsolatban jeleztük, hogy A tékozló ország bizonyos vonatkozásban beteljesíti Juhász Ferenc addig alkalmazott, visszatérő motívumait. Ilyen visszajáró, mindig az emberi megbékélést, a tiszta idillt idéző képe a tej, a szoptatás, az anya-gyermek összekapcsolódását érzékeltető képe is, mely az eposzban is sokszor előfordul, s mindig az egyszerű, a természetes és becsületes életet élők romlatlanságát fejezi ki. A „tej-motívum” először a Gyermekkor című versiben tűnik föl. A két éhes fiúcska a kecskéhez kúszik, megszívják a tőgyét, s arcukon, nyakukon folyik végig az édes, meleg tej, s ekkor „a béke” szívükre „lép egy percre”. E kép történetét végigkövethetnénk a költészet egész folyamatában. A „tej”, a „feszülő tőgyű állat”, mint a földi békesség jelképe tűnik fel a mesevilág ismert kifejezésében („tejjel-mézzel folyó Kánaán”), és az ismert aranykori látomásokban, melyeket Vergilius foglalt össze eclogájábam („önként tér meg a kecske fejősre, duzzad a tőgye.” — Lakatos 372
