Életünk, 1983 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1983 / 4. szám - Rónay László: A lét ellentmondásai - Juhász Ferenc: A tékozló ország (tanulmány)
tóttá a bűnbe esett ember számára az örökkévalóság lehetőségét. Juhász Ferenc továbbépíti ezt a gondolatot, amikor az egyes ember halála, a kollektív nagy történelmi eszmék elhullása mögé felrajzolja az evilági folytatás és folytathatóság törvényét. A Megváltással szinonim szava a Harc. Mert a kettő szorosan kiegészíti egymást gondolatrendszerében. Az embernek önmagát kell megváltania! De itt a földön! S még a bukás és pusztulás is hozzásegíthet a földi mennyország kiküzdéséhez. „Ebből a hullából a jövendő élet sarjad a Világegyetembe.” — mondja már idézett prózai írásában. S ugyanez a gondolat költői képben, A tékozló országból: Virágok szaga alatt nem érzed-e a rothadás enyhe-édes illatát? S a holtak árnya mögött a virágpor illata-őlaja édes. S ha csókkal érsz holt apád derengő, kék-eres viaszgally kezéhez, a borzadályt? S hogy fiában győzte le a halál romlás-szagú gyalázatát? Többször is felvetette már a kérdést: mivégre született az ember? Mire rendeltettünk? A tékozló ország pusztulással, kietlenséggel terhes képei mintha azt a gondolatot sugallnák, hogy az emberi sors végességében hordja tragédiáját. Lám, Dózsa elbukott, főemberei megszégyenülten és rémülten habzsolták lassan sülő húsát, s a versbeli krónikás nem szűnik meg az ember kicsiny, esendő voltának példáit sorolni. Mivégre született hát az ember? „...mire születtél?” — kérdi a természet is az embert, aki rettegve figyeli a „Sátán röhejét”. S a költő így válaszol: Halálra? Az életre talán! A világ, mint az emberfia teste magát milliárd részre osztva, s osztódva szüntelen létezik, nemz, tapad, terhesül, bomlik, fogan, bennünk jövendő ősök, ősökben fiaik. A halál csak részleges. Ezért rikolt a madár, áll az égen csillag este. A képzelet megint alőreszökell a jelenbe, s Dózsa táborozó népe mögött tudatunk falára vetíti a majdani nagy hódító munka látomását: Es micsoda élet terjed itt, amiből a jövendő lángja kiforr! Mocsárparti táborozás és munka, a mocsarak lecsapolása, pihenő, várakozás, szerelem, játék, kamaszok civakodása! Ott tüzet gyújt egy asszony, amott egy legény lovat csutakol. A HALÁL IDÉZÉSE A tékozló ország a halálból kinövő élet éposza is. Az elmúlás, az egyedi élet végességének gondolata kezdettől egyik legfontosabb, mondhatni meghatározó motívuma Juhász Ferenc lírájának. De sosem a maga végességében jelenik meg, hanem mint a kezdet és a vég összefogásának paradigmája. Az époszi kép szerint a világ keresztfájára vagyunk mindnyájan ráfeszítve, mint a kínok keresztjére, de szenvedéseinkből új élet sarjad. Már o Sánta családban felbukkan e képzet ősképe, a keresztre szögezett útszéli Krisztus-ábrázolás, mely Juhász Gyula hasonló motívumát idézi: Félig korhadt kereszt rádől az útszélre, Jézus rászögezve, bodza nő szívére, Lábaihoz kötve száradó virágok, Körülötte vasrács, lapu-lepett curok. Már ebben a szinte konvencionális képben megfigyelhető, hogy Juhász Ferenc sosem csak a pusztulást ábrázolja, hanem figyelmes szemmel vizsgálódik, vajon nem villan-e föl az élet jele is. A korhadt szobor ‘lábánál is ott látja a száradó virágokat, s az árkot, mely lapuval lepett: azaz másféle élet, de élet van itt is! Ahogy a pusztulás szimbólumát, a keresztet ábrázolja más verseiben, az majdnem mindig élet-sugallatú. A jégvirág kakasa egy jellemző részében a mozzanatos ige hordozza a vitalitást: 369
