Életünk, 1983 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1983 / 4. szám - Rónay László: A lét ellentmondásai - Juhász Ferenc: A tékozló ország (tanulmány)
Mint ahogy a személyes történelmi tapasztalás, az új kor tudatosan vállalt és kifejezett költőd azonosulás-vágya szólal meg az eposznak azokban a részeiben is, melyekben Juhász Ferenc kiesve a krónikás-szerep objektivitásából (ami mindvégig látszat- objektivitás!), ódái szárnyalással alkotja meg azt a költői magatartás-modellt, mely azonosul a szenvedőkkel, és minden körülmények közöt sorsuk kifejezője akar lenni: Ö, testvér-szenvedés, megváltó verejték, hideg gyöngy-zápor! Emberi szőlőtök, csepegtessétek lecsüngő fejemre borotokat! Szívembe-kövesedő sóhajok, hordozzam örökre izzó kínotokat, mint a föld az érc-ereket, kristályok ragyogását, messze a világtól. Ö, légbe-markoló karmok, görcsös-ujjú kezek a nyári fényben ó, légy-lepett, darazsaktól fürtös, elvékonyodott arcok, légy-domb a térden! Kínotok oldja szenvedésem, hisz a szegényen nem segít az a szégyen, hogy legyek lepték Jézust is a fán, ott bozsogtak átvert tenyerében. AZ ELLENTÉTEK EGYSÉGE Juhász Ferenc költészetében, az indulástól A tékozló ország keletkezéséig eltelt hét esztendőben, mind több ellentét gyűlt föl. Kezdetben idilli hangoltságú világa fokozatosan borult el, s új meg új változatokat keresett magának, hogy ily módon fejezhesse ki azokat az ellentmondásokat, melyeket a bonyolult történelmi helyzet vetett föli s egyrészt megoldatlanul hagyott. A költő elkötelezettségének bizonysága, hogy még azokban az években sem veszítette el hitét és bizalmát, amikor úgy érezte, hogy az általa vallott ideálok csak részben válnak valóra. Pontosan tudta, hogy a fejlődés ellentétek harca, nem szűnő küzdelme árán valósul meg. A tékozló országban ezt a gondolatot is megfogalmazza, s érezteti, hogy az egymásnak ellentmondó jelenségek és érzések — bármily fájdalmasak is az egyén számára — a termékenység jelképei: A lélek is, mint a tavaszi táj, hol fényben, hol barna borúlatban. Fénylik, ami édes, zordon, ami fáj! Vad áradás, hold-ezüst apály, béna sziklavidék, habzó tengeráram, virágos völgy, siket aszály, villant egymás után; a halál, az lett Dósa szívében, megbonthatatlan. Ó, ez a szövetség! Az egymást kiegészítő árulás-hűség, a bűn, a kiengesztelés összefonódott gyönyöre-telje, a magában-mindegyik-hazug, a csak egymást-átölelve létező nagy szerelem, bonyolúlt-egyszerű, haragvó termékenység! Aki ily közel hajol a természethez, s nagyítólencse alatt figyeli változásait, vegetációjának gazdagságát, pontosan tisztában van a keletkezés és elmúlás egymást kiegészítő és magyarázó paradoxonéval. Juhász Ferenc költészetének A tékozló országtól lesz e kettősség egyik vezető motívuma. Előbb az életre, majd inkább a halálra figyelt. Most fedezi fel teljes tudatossággal a lét teljességében az elmúlás kezdeményeit, s a pusztulóhan az utána következő élet híradását. Egyik legérdekesebb írása, a Derkovits képét elemző Halottsiratás nagyon sokat elárul a költő mindinkább kiteljesedő szemléletmódjáról. A halálról, a pusztulásról, az „anyag gyalázatáról” elmélkedve mondja ki nagy felismerését: „...itt születik a törvény, ebből a holttestből nő ki a gyönyörű-szerkezetű rend, ebből a szívből sugárzik föl a Harc, Megváltás, és Teremtés, innen tódul az emberiség felé az új világmindenség deres Rózsabokra, a szegények Alumínium-rózsafája.” Az emberi gondolkodás történetének egyik visszatérő nagy kísérlete, hogy föloldja a halál rettenetét. A kereszténység — ne feledjük: a költő gyakran forgatta a szent iratokat — volt az a vallás, amely a halálban az élet új dimenziójának lehetőségét villantotta föl, amikor azt tanította, hogy Krisztus kereszthalálával megnyi368
