Életünk, 1983 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1983 / 4. szám - Rónay László: A lét ellentmondásai - Juhász Ferenc: A tékozló ország (tanulmány)
RÓNAY LÁSZLÓ A lét ellentmondásai JUHÁSZ FERENC:A TÉKOZLÖ ORSZÁG DÓZSA ALAKJA „Nekünk, e füstös-véres, kimondhatatlanul szép és gyalázatosan-nehéz alkony-hajnali kor szülötteinek, akik sokszor nagyonis megadtuk magunkat a csüggedésnek és a neuraszténiának és akik nem tudtuk mindig fölemelni a zászlót... termő évekből keveset adott... a sors.” A Petőfi szigora című vallomásban olvasható e gondolat, mely Juhász Ferenc egyik visszatérő eszméjének megfogalmazása, ö, aki történelmi távlatokban és a világegyetem méreteiben gondolkodott a legszívesebben, egyre világosabban érezte át, hogy a magyar nép történelme során súlyos sérüléseket szenvedett, melyeknek következményeit máig viselnie kell, s „Dózsa, Rákóczi után” csak lassan ocsiúdhatik. A termő évekből általában kevés jut az egyénnek is, közösségnek ii, s most, amikor a történelem menete végre kedvező irányba fordult, úgy kellene gazdálkodnunk erőinkkel, hogy e termést végre be is takaríthassuk. A költő, aki maga is egyre intenzívebben érzi át a „csüggedés és neuraszténia” bénító érzését, egyre figyelmesebben hallgatódzák bele a múltba, keresve azokat a jelzéseket, figyelve azokat a messzi fényjeleket, melyeknek fellobbanó világosságában megtalálhatja a maga érzéseinek előképeit, s azokat a figyelmeztető jelképeket, akik égitek és elégtek, miközben az egész nemzet jobb részének sorsát akarták megfordítani. Betyárok sírja fölött elmélkedik, s nagy átérzéssel, azonosulással írja: Betyárok csontjai lázas és nyughatatlan szívem alatt, s tán a üsontok mellett a rozsdás, tölcséres csövű puska. És cirrenés a réten, a zenélő-szárnyú bogarak elnémulnak, s rákezdenek egy vihar-előtti tusra. Az Oda a repüléshez egyes verseiben tűnnek fel először a múlt „kitagadott”, meg- hafnisítoitt rétegeit idéző versek, melyek arra utalnak, hogy a költő egyre fokozódó affinitással hatol ebbe az elfelejtett, legendákban és történelmi könyvekben élő világba. A Betyárok sírja az idő kettős dimenzióját idézi: Juhász Ferenc hibátlan azonosulással éli bele magát a múltba, de a vers egyes képei világosan a jelenre utalnak: Egy dörrenés. Szívem volt? Autó az úton? Vadász az erdőn? Semmi. Betyárok ... ifjúság ... nyár ... erős nép! Fejemet fölkapom, Izzik a himlőhelyes rét, a fű elkezd zizegni, s az alvadt égen átsuhan egy lökhajtásos repülőgép. Szinte moccanásról-moccanásra követhetjük nyomon a költői ihlet lelki hátterének változatait. A Templom Bulgáriában hatalmas látomással végződik, mely akár A tékozló ország bevezető képeinek próbája is lehetne. „E templomban reszketve, feje- búbig állt a vér...”, írja a költő, s a zárt tér kitágul, hogy képzelete benépesítse az egyetemes történelmi múlt iszonyú véráldozataival: , 362
