Életünk, 1983 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1983 / 4. szám - Rónay László: A lét ellentmondásai - Juhász Ferenc: A tékozló ország (tanulmány)
Ö, fölperzselt falvak, lángoló viskók kardokba döntött szüzek, márvány-asszanytestek, rombusz-alakú dárda-sebektől éktelenítettek, bemocskolt liliomok, lucskos szilvaként csillogó kiszúrt szemek! Ügy vonultok már egy későbbi század gyermeke előtt, mint csillámaival a végtelen tejút. S most itt csontok, csigolyák, koponyák halmában, szent emlékeztető és tanulság a kővé iszonyodott templomban előttem. „Szent emlékeztető és tanulság”. Ezek az érzések hívták elő a múltból, „a későbbi század gyermeke előtt” Dózsát, a vérbe fojtott parasztháborút, az erőkkel és a tehetségekkel való tékozlás memantójaként. Iszonyodva kérdi máéitól a költőd: bírja-e még eszmélete „rakásra dobott képeit e borzalomnak”? Am világosan tudja, hogy ezt az örökséget személyes áldozatai árán is életre kell galvanizálnia. Hogy tanulhassunk belőle, s jobban gazdálkodhassunk lehetőségeinkkel. Egyre kietlenebb tájképeit rajzolva, mind dehumanizáltabb világiban mozogva felteszi a kérdést: „Emberek, gondoltok-e — a tavaszra?” (Téli földek) A tékozló ország tematikája ugyanis nemcsak a személyes válságot, töprengést jelképezi, hanem a szabadság, a haza és a forradalom eszményeit ötvözi össze, nem véletlen, hogy a költő, amikor készülő éposz- terveiről és látomásairól vall, mindig megemlíti 1954-ben megjelent, következetesen vállalt époszát is. „MEG KÉNE MONDANI ... A VILÁGNAK IS: HOGY FAJ EZ A REND” A tékozló ország költője egyik pillanatról a másikra vált érett felelős, eltökélt, befejezett emberré. Huszonhárom évesen a legnagyobb kulturális kitüntetéssel koszo- rúzták, s huszonnégy esztendősen már súlyos támadásokat intéztek ellene, s az Előadói Iroda vitáján bizonyos mértékű önkritikát kellett gyakorolnia, ö azonban makacsul őrzi hűségét. Hűséges ahhoz a világhoz, melytől az elismerést és a bánfáimat kapta, magáénak tudja azt minden elemével. De hűséges azokhoz a szálakhoz is, melyek múltjához kötik: régi környezetéhez, a paraszti életformához, mely az első évek szinte torkot szorító boldogsága után kezdett elhomályosulni. „Mert férfi-kar, férfi-szív kell ahhoz, — hogy álld a sarat, akkor is, ha bármi — erő késztet: légy hűtlen magadhoz!” — e szavakkal mond búcsút az ifjúság tündöklő egeinek (Búcsú az ifjúságtól). S bármily keményen várták, követelték is tőle, hogy térjen vissza a Szárnyas csikó egyneműbb, áttetsző világához, eltökélten érezte és tudta, hogy ki kell fejeznie ellentmondásoktól terhes korának minden rezdülését, mert csak így teljesítheti be tehetsége és küldetése parancsát. Alighanem önmagát, a maga legszemélyesebb érzéseit is beleírta époszába, s nemcsak fájdalmát, tétovaságát, elkötelezettségét, hiszen itt-ott, búvópatakként felszínre bukkannak legszemélyesebb lírai önvallomásai is, melyeket hol a krónikás, hol Dózsa gondolatai közé csempész, „furcsa-édeset, régit, visszahozhatatlan valamit” érez maga is, mint György, „repítő vágyak” mozdulnak az ő szívében is, mert egyszerre gondolja végig amit a múlt ígért, s amit beváltatlanul hagyott. A költői általánosítás szintjén fejezi ki — a történelmi múlt köntösébe öltöztetve — azt az életérzést, mellyel a magyar költészet legjobbjai vívódtak: hit és kétely, bizonyosság és bizonytalanság újra meg újra felbukkanó kettős kötésében: Meg kéne mondani... a világnak is: hogy fáj ez a rend s azért van öldöklés, dac-keserűség, új hitek mámora, harc, kegyetlen! S talán még szorongatóbb őszinteséggel, még egyértelműbben fogalmazva meg ugyanezt a gondolatot' Látomásokkal áldott életem című versében, melyben a Himnusz 363
